Arany becsületű, erős tudományos, lelkes magyar
A címben idézett megállapítást gróf Széchenyi István vetette papírra, és Gyürky Antalt jellemezte, akivel együtt vállalkozást indított a magyarországi borászat felvirágoztatása céljából. Később, amikor az elképzelés balul sült el, mást is bejegyzett a naplóba: „Te tolvaj, bezárlak!”
Szegény Gyürky a korabeli állapotoknak lett az áldozata: az egész országban gondosan begyűjtött borminták vagy kifolytak, vagy megromlottak, maguk a borászok meg nem nagyon igyekeztek anyagilag felkarolni az őket is reklámozó kezdeményezést. De ki is volt ez a derék ember, aki a Döblingben kesergő gróf szép elképzeléseit a maga módján azért tisztességesen valóra váltotta?
A Hont megyei Felsőszelényben született 1817. március 12-én, és Madách Imre unokatestvére volt (a költő apja és Gyürky anyja testvérek voltak). Léván, majd Aradon végezte iskoláit, és apja kívánságára a katonai pályát választotta, jóllehet a gazdálkodás jobban érdekelte.17 évesen huszárkadét lett, és talán szép karriert is befutott volna az ezredben, ha egy megbokrosodott ló – talán megérezve, hogy lovasa igazából nem ezt szeretné csinálni – le nem veti magáról. Felépülése után hazatért, és ügyvédi diplomát szerezve különböző közhivatalokat viselt a vármegyében. Az 1848/49-es szabadságharcban ismét katonaként jeleskedett, Világos után őrnagyi rangban tette le a fegyvert. Ettől kezdve birtokain gazdálkodott, és a magyar agrárium korszerűsítésén fáradozott. Számtalan hiánypótló művet írt a szőlészet, borászat témakörében.
Első jelentős munkáját 1856-ban adta ki, a címe: „Vinczellérek könyve, avagy a szőlőmívelés s borkezelésnek legalaposabb módja. A növény és vegytan szabályai szerint gyakorlatilag előadva.” További művei is hasznosak és olvasmányosak voltak, s nagyban hozzájárultak azoknak az elképzeléseknek a megvalósításához, amelyeket az 1830–1840-es években a legnagyobb magyar is felvázolt. 1858-ban megalapította a Borászati lapok című, hetente megjelenő újságot, amelyben a legújabb külföldi ismereteket is igyekezett megosztani a borászokkal, emellett önálló füzetek formájában közreadott egy tanulmánysorozatot is Szőlészeti s borászati közlemények címmel. Mai kifejezéssel élve Pesten egy mintaboltot (borcsarnokot) nyitott, ahol az ország különböző borvidékeinek legjobb borait kínálta az érdeklődőknek. Ezzel azonban nem sok szerencséje volt, mert a borosgazdák nem szívesen költöttek rá, így tőke híján a vállalkozást fel kellett számolni.
A szőlészet és a borászat mellett a mezőgazdaság egyéb kérdéseiről is cikkezett. Az olvasók megtudhatták tőle például, hogy melyik a legjobb juh-
etető vályú, hogyan irtható a mezei „prücsök”. Vannak munkái, amelyeket a 21. században újra megjelentettek. 2004-ben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum ismét kiadta Borászati szótárát, amely egységesítette a borászati szaknyelvet, s amely néprajzi szempontból is érdekes. Mellesleg több műve a világhálón is „lapozható”, amit már csak azért is érdemes megtenni, mert sok érdekes, mára már eltűnt kifejezéssel találkozhat az ember, de szép számmal akadnak olyanok is, amelyek tájszavakként élnek még egy-egy régióban.
Emlékezetes a magyarországi borászattal kapcsolatos megállapítása: „Több bort a világon csak Francziaország termel – jobbat nehezen.” Élete utolsó tíz évében Garamkövesden élt – a környék borászai hűségesen ápolják az emlékét –, de éppen Dorogon járt, amikor 1890. július 31-én elhunyt. Később szülőfalujában temették el.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap legfrissebb számában)
