2025. október 8., 18:37

Anna Engelhardt, a magyar színésznő

Szigligeti Ede (1814–1878) drámaíró, rendező Gyulai Pál (1826–1909) kritikus felkérésére 1863-ban kezdte írni a magyar színjátszás hőskora legjelesebb képviselőinek az életrajzát. Az első portré címe mindössze ennyi volt: Kántorné (szül: 1798 †1853). A nő eredeti nevét sehol nem írta le, csupán azt jegyzi meg, hogy Szebenben született erdélyi szász családban, 16 éves korában tanult meg magyarul és lett végül jeles magyar színésznő. Szigligeti elsősorban játékstílusáról, büszke jelleméről és szerepfelfogásáról értekezik.

Fotó: Archív felvétel

Kántorné Anna Engelhardtként látta meg a napvilágot, azonban nem 1798-ban, hanem 1791-ben és 1854. február 28-án hunyt el Marosvásárhelyen. Férje, a Nyitraszőlősön született Kántor Gerzson (1784–1812) színész volt, akiről Fáy András ezt jegyezte fel: „Elhírhedett komikus, kis alacsony, barna csöndes, szelíd kedélyű férfiú, kinek komikai előadásaihoz annyira szokva volt a közönség, hogy ha szükségből hős vagy más, komoly szerepekben lépett fel, a legbúsabb jeleneteknél is kacagásra fakadt.”

Kántor alig hét esztendőt töltött a színpadon, mert 27 évesen elhunyt. Felesége 1809-ben találkozott Kazinczy Ferenccel és ennek hatására döntött úgy, hogy magyar színésznő lesz – pedig német is lehetett volna – jegyzi meg Szigligeti. „S ezen eltökéltségét még inkább fogjuk tisztelni, ha elgondoljuk: mily kevés kecsegtető vonzerővel bírt akkor a magyar színészet, ellenben mennyi szellemi és anyagi előnyt nyújtott volna neki a német”.

Pályája nagy részében vándorszínészként játszott, de amikor 1837 tavaszán megnyílt Pesten az első magyar kőszínház, a Pesti Magyar Színház, mindenki természetesnek vette, hogy Kántornét is szerződtetik. Az igazgatóság és a művésznő között azonban nézeteltérés támadt, így a szerződés kútba esett, aminek Laborfalvy Róza lett a nyertese, mivel őt szerződtették. Később ugyan felkínálták a lehetőséget Kántornénak is, de ő büszkeségében megsértve visszautasított ezt, mondván „hogy ő nem akar ott hold lenni, ahol egykor nap volt!” Inkább vidéki színésznő maradt és elsősorban Erdély különböző városaiban játszott.

Fotó: Archív felvétel

Utoljára 1851-ben lépett fel, a közönség nagy bánatára, ezt követően fiatal színésznőknek segített a szerepek tanulásában, emellett beült a színház pénztárába vagy szakácsnőként dolgozott, sőt szállásért cserébe házmester is volt. Volt egy lánya is, akit azonban idegenek neveltek fel, és bár szóba került, hogy utolsó éveiben hozzá költözik, ismét egy félreértés folytán, Kántorné büszkesége miatt ez meghiúsult.

Két évvel halála után Prielle Kornélia (1826–1906) színésznő – aki majdnem Petőfi felesége lett – síremléket állított neki, mert addig egy jeltelen sírban pihent. Prielle Kornélia, hogy még ünnepélyesebbé tegye a síremlék állítását, felkérte a nagy matematikust, Bolyai Jánost is, hogy vegyen részt az eseményen. A tudós azonban ezt elhárította, megjegyezve „Az elhunyt nem azért menekült oda, ahol van, hogy ezentúl is háborgassák; nem kíván semmi effélét, mert övé már az örök béke, még pedig úgy, hogy ezekről nem tud semmit. Hogy és miért mennék oda még én is, aki ezeket а látszatosságokat nem pártolhatom soha. Én a sírt úgy gondolnám méltó kegyeletben tartani, hogy hant nélkül, a földdel egyenlő legyen; adjon az áldott természet dús füvet reá és nehány szál virágot; de a kertészet hagyjon neki békét és ne turkálja, a kornyikálás szintén ne háborgassa.”

A kolozsvári Ellenzék napilapban 1934-ben megjelent cikk szerzője írja:

„A sírhalom behorpadt, a földdel egyenlő, piszkos gaz és dudva nőtte be, a Prielle Kornélia emelte kis emlékkő ledöntve hevert rajta.”

Megjelent a Magyar7 2025/39.számában.

Megosztás

Címkék