A valóra vált jóslat
Egykor a legtöbb ember még komolyan hitt a jóslásokban, noha akadtak olyanok is, akik megmosolyogták, ugyanakkor szórakoztatónak tartották a különböző mágiákat. Az ókorban a madárjósok a madarak röpte alapján jövendöltek, a hepatomantia művelői a májból jósoltak, de később, már a középkorban, a vásárokban a tenyérjósok vagy a kártyavetők is keresettek voltak.
Az újabb időkben inkább a jó hangulatot fokozta, ha valamilyen eszköz vagy eljárás segítségével a jövőbe pillantottak. Szilveszterkor például nagyon népszerű volt az ólomöntés, amelynek a technikája nem bonyolult. A megolvasztott ólmot hideg vízbe csurgatták és a megdermedt fém alakjából következtettek arra, mit hoz a jövő.
A hajadonokat nyilván az érdekelte a leginkább, hogy férjhez mennek-e, avagy ki lesz a jövendőbelijük.
A következő történet Kolozsvárott, 1830 szilveszter éjszakáján kezdődött. Csupa csinos arisztokrata hölgy múlatta az időt, köztük a sáromberki Teleki Ágnes (1812–1896) grófkisasszony, aki afféle hamupipőkének számított közöttük, mivel nem annyira a szépségével, inkább a szerénységével és megfontoltságával tűnt ki. Az egyik hölgynek egy huszárcsákóra emlékeztető alakzat jött ki, amiből arra következtettek, hogy a leendő férje valami katonaember lesz. A másik hölgy ólomfigurája egy medvét formázott, mire valaki megjegyezte, hogy biztosan nagy vadász lesz majd az illető.
Teleki Ágnes kisasszony egy hercegi koronára „hajazó” ólomdarabot emelt ki a vizes tálból, mire nevetve megjegyezte, hogy Erdélyben nincs is herceg, tehát a jóslat semmiképp nem teljesedhet be.
Néhány nap múlva elkezdődött a farsangi báli időszak és Teleki Ágnes már el is felejtette a szilveszteri ólomöntést. Az egyik bálon Wesselényi Miklós, a „zsibói Herkules” volt a táncpartnere, amikor a terem ajtajában váratlanul két idegen magas rangú katonatiszt jelent meg. Az egyikről kiderült, hogy Sándor Pál Lajos württembergi herceg (aki három évvel később Rhédey Caludine grófnőt vette feleségül), a másik személy kiléte azonban percekig talányos maradt, majd egy fiatal tiszt, aki meghallotta Wesselényinek az illető kilétét firtató kérdését, halkan megsúgta: ő Hermann Waldeck-Pyrmont herceg. Wesselényi helyére kísérte Teleki kisasszonyt, de hamarosan megjelent előtte egy magyar tiszt társaságában az idegen férfi, aki miután bemutatkozott, egész idő alatt nem tágított mellőle.
Másnap már vizitelt is Telekiéknél, és hamarosan sor került az eljegyzésre, majd az esküvőre is. A szilveszteri jóslat tehát valóra vált.
Teleki Ágnes hercegi férjével Németországba ment, de ott is igyekezett megőrizni magyarságát. Idővel férjét megtanította magyarul, aki aztán erdélyi „hazalátogatásukkor” csak magyarul beszélt felesége hozzátartozóival és ismerőseivel. De nemcsak a magyar nyelv hódított teret az ősi német várkastélyban, hanem a magyar konyha is kiszorította a magyar gyomrot megviselő német ételeket. A hercegné magyar szakácsnőt hozatott Németországba.
Nagyon kedvelt volt a kolozsvári rakott káposzta, a juhtúróból, kukoricadarából, tojásból és tejfölből főzött bálmos, a tejfölös zöldbab és más erdélyi finomságok.
Egyszer valakinek azt mondta: „A szívem és a gyomrom sohase lesz német.”
Férje 1876-ban, 67 éves korában elhunyt, ezt követően Teleki Ágnes ideje nagy részét Magyarországon töltötte, és a millennium évében szülőföldjén érte a halál. Földi maradványait azonban Németországba szállították és a Waldeck család sírboltjában, szeretett férje mellett helyezték örök nyugalomra. Utolsó útjára két unokatestvére kísérte: Teleki Sámuel (1845–1916) Afrika-utazó és Vay Béla (1830–1910) Borsod vármegye főispánja, a főrendiház alelnöke, nagy éremgyűjtő.
Megjelent a Magyar7 hetilap 23. számában.
