A táncban benne kell lennie a lelkednek – nagyinterjú Kupec Zsófiával
Az elmúlt évben két díjat is kapott. A Népművészet Ifjú Mestere díjjal régi álma vált valóra, hiszen már egyetemistaként megfogalmazta, ez az egyik célja, amit el szeretne érni. 2024-ben a tíz Junior Prima-díjas, a jövőt formáló tehetségek egyike. Ez az elismerés is azt bizonyítja, hogy jó úton jár. A nagyidai Kupec Zsófiával beszélgettünk.
Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal, a népi kultúrával, a hagyományőrzéssel?
A szüleim hatására. Gyerekkorom óta táncolok. Akkor is, amikor még nem táncoltam együttesben, mindig ott voltam a próbateremben, az Ilosvai táncosaival nőttem fel. A gimnázium elvégzése után úgy döntöttem, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanulok tovább, mert a tánc az, ami teljesen leköt, ami a legjobban érdekel az életben.
A néptáncos világban, és talán már nem csak ott, mindenki tudja, hol van Nagyida. A falu a nyelvhatáron fekszik, a legutóbbi népszámláláson a lakosság kevesebb mint 8 százaléka vallotta magát magyarnak. Hogyan lehet szlovák közegben megélni és megőrizni a magyar hagyományokat?
Most a Kis Ilosvaiban nagyjából mindenki jól ért magyarul, nem kell két nyelven tartani a foglalkozásokat, de volt olyan időszak, hogy szlovákul is el kellett mondanom a dolgokat. Másrészt, olyan is előfordult, hogy a szülő megjegyezte, csak jöjjön ide a gyerek táncolni, legalább megtanul magyarul is. Jó, hogy vannak, akik a magyar kultúra felé irányítják a gyereküket, de ezt nem nálunk, hanem már otthon el kellene kezdeni, hogy a gyerekek otthonosan mozogjanak ebben a kultúrában, mert ha kimaradnak belőle, egy nagyon szép és gazdag út zárul le előttük. A felnőtt csoport azonban erős magyar közösség, ott nem fordul elő, hogy az öltözőben szlovákul beszélgessenek egymás között a táncosok.
Mit jelent számodra a hagyományos népi kultúra?
Nekem ez gyermekkorom óta természetes dolog vagy közeg. Arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz úgy előre haladni az életben, ha nem tudjuk, honnan jöttünk. Ez jelenti a családot, a felmenőinket, annak ismeretét, hogy mit csináltak, hogyan éltek az őseink. Ez formálja az én személyiségemet is és mindazokét, akik foglalkoznak ezzel. Ezért is vagyok rendkívül hálás a szüleimnek, hogy gyerekkorunktól ebben neveltek bennünket. Meg azért is, hogy ide születtem, ebbe a közösségbe. Mert úgy érzem, az, aki ma vagyok, annak köszönhető leginkább, hogy ebben a közegben nőttem fel, hogy ezt választottam életstílusomnak.
Mennyire tudatos választás kérdése ez? Úgy értem, természetesen jön, vagy reggel felkelsz, és úgy döntesz, hogy na, akkor ma a népi kultúrával foglalkozom?
Annyira szeretem, amikor elmerülök egy munkában, átkerülök egy bizonyos állapotba, aztán otthon, a lakásban táncolgatok jobbra-balra. A szomszédok biztos nagyon örülnek neki…
Ez az alkotási folyamat mennyire magányos dolog? Egyedül csinálod vagy inkább csapatban?
Eddig legtöbbször a testvéremmel, Zsoltival csináltuk a koreográfiákat. Már megszoktuk egymás stílusát, de persze néha akadnak kisebb nézeteltérések. Neki is van egy jó ötlete, meg nekem is van egy elképzelésem, aztán ki kell találnunk, hogy végül mindketten elégedettek legyünk az eredménnyel. Szeretek úgy koreografálni, hogy valami újat vigyek a színpadra. Szeretek játszani a terekkel, ebből kialakítani magát a koreográfiát. De előtte kell egy elképzelés, és persze a felkészülés is. Mégsem állhatok oda a próbán 30-40 ember elé, hogy majd lesz valami. Mondjuk a gyerekcsoportnál már előfordult, hogy megvolt a zene, aztán hagytuk, hogy a gyerekek inspiráljanak, annak alapján, hogy melyikük miben jó, mi megy jól nekik.
Van kedvenc koreográfiád azok között, amiket készítettetek? És kedvenc táncod?
Ezt a Rézeleje Fanfárosok nevű zenekarral együttműködve csináltuk, ők nagyon jó „fejek”. A zenét, amit a koreográfiához kértünk tőlük, azóta már kislemezként is kiadták. A gyerekek imádják, mind a koreográfiát, mind a táncot, pedig nem könnyű. Hogy melyik a kedvenc táncom? Talán klisés, de a mezőségi. Ez egy táncházi klasszikus, amit igencsak szeretek táncolni. A másik kedvencem a györgyfalvi. Nagyon szép tánc, szép a zene, és még egy plusz, hogy ismerjük az ottaniakat, többször jártunk náluk, nagyon jó barátságban vagyunk velük. Szerintem ezt is mindig átérezzük, amikor a györgyfalvit táncoljuk.
A néptánc által kinyílik a világ, a fellépések gyakran a határon túlra szólítják a táncosokat. Olykor pedig jó messzire. Az Ilosvai nemrég Dél-Amerikában járt. Kérlek, mesélj erről!
A dél-amerikai magyarokkal már régóta kapcsolatban vagyunk, 2009-ben találkozunk velük egy itteni fesztiválon. Két évvel később jártunk náluk először, meghívtak Uruguayba és Argentínába. Azóta többször jártunk Dél-Amerikában, és a tavalyi év végén ismét meglátogattuk őket. A Jó szerencsét! című műsorunkat bemutattuk Buenos Airesben és Montevideóban. A műsor után odajött hozzánk egy ottani táncos és elmondta, hogy hatalmas élmény volt számára az előadás, mert a nagyapja, aki kivándorolt Dél-Amerikába, egykor bányászként dolgozott. Egyébként nagyon jól éreztük magunkat, sok időt töltöttünk az ottaniakkal, sokat beszélgettünk. Azt mondták, számukra az Ilosvai egy testvéri csapat, mert más együttesek is jártak náluk, de senkivel nem működött annyira a „kémia”, mint velünk. Mi is így éreztük. Nagyon barátságos emberek, nem a külsőségek fontosak nekik, hogy milyen házuk, autójuk, ruhájuk van, hanem a közösség, hogy együtt legyenek. Feltöltődve jöttünk haza.
Mennyire formálnak az ilyen benyomások? Mit tud adni egy ilyen élmény?
Számukra nem az a fontos, hogy pozícióra lebontva tanuljanak meg egy-egy táncot, inkább maga az életérzés, ami a magyar néptáncban benne van. Olyan tanárokat keresnek, akik jó táncosok, jó módszertannal dolgoznak, de ugyanolyan fontos számukra, hogy lazák, jó „fejek”, nyitottak legyenek, hogy jól beilleszkedjenek a közösségbe. Ezen a téren lenne mit tanulnunk tőlük.
Miért? Itthon milyen a helyzet?
Kell, hogy a táncban benne legyen a lelked is. Nálunk, a Felvidéken egy kicsit le vagyunk maradva, de jó úton haladunk, felfelé ívelő tendenciát mutatnak az együttesek, erősen emelkedik a színvonal. Igaz, kevesebb a szakember, de egyre többen járnak az anyaországba, ahol a szakma sokkal előbbre tart. Aztán ezekből a tapasztalatokból tudunk meríteni, hazavinni az együttesünkbe, továbbfejleszteni. Úgy látom, hogy mi, felvidékiek is megnyíltunk, próbáljuk magunkba szívni a lehető legtöbb tudást, aztán továbbadni. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember megtalálja azt a módszert, azt a tanítási stílust, ami neki megfelel, ami őt boldoggá teszi, és megtalálja hozzá azokat az embereket, akik egy hullámhosszon vannak vele, akikkel közösen tudnak megoldásokat találni. Ha ez megvan, akkor a határ a csillagos ég.
A magyar néptánc férfiközpontú. Ez egyben azt is jelenti, hogy nehezebb nőként érvényesülni?
Igaz, a férfiak tánca látványosabb és sokkal többször jelennek meg a színpadon. Amikor koreográfiát készítek, erre oda szoktam figyelni. Nem szeretem, ha a lányok csak állnak a háttérben és énekelnek, adok nekik közben valami feladatot, vagy van egy külön blokkjuk. A lányok is ugyanolyan ügyesek, ők is tudnak nagyon jól, technikásan, erősen táncolni.
Beszéltünk már arról, hogy honnan indultál, ejtsünk most néhány szót arról is, merre tartasz. Milyen terveket, célokat tűztél ki?
Ami a közeljövőt illeti, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjába szeretnék pályázni. Az Ilosvaiban a Jószerencsét című előadás mellett két kisebb koreográfiát szeretnénk csinálni a testvéremmel, Zsoltival. Vele tudok a legjobban együtt dolgozni, és nagyon örülök, hogy mostanában gyakrabban jár haza.
Mondjuk, elmehetnénk közösen túrára, piknikre vagy bármilyen más programra, ami jobban összekovácsolja őket. Szakmai szempontból ezek jutnak most eszembe. De ki tudja, mit hoz a jövő?
CV:
Kupec Zsófia a néptánc és a kultúra iránti elkötelezettségét már gyermekkorában magába szívta. A Buzitai Alapiskola, a Márai Sándor Gimnázium és a Magyar Táncművészeti Egyetem egykori diákjaként a hagyományőrzés és a közösségépítés vált élete központi részévé. Jelenleg az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes művészeti vezetője, Kassa Megye Kulturális Központjának kulturális referense, valamint a Táncfórum alelnöke. Munkáját Junior Prima díjjal és a Népművészet Ifjú Mestere címmel is elismerték.
Megjelent a MAGYAR7 4. számában.
