A tánc józan részegség - Interjú Berecz Istvánnal
Berecz István neve egyet jelent a hiteles és szenvedélyes néptánccal. A táncházmozgalom második generációjának egyik legmarkánsabb alakjaként nemcsak műveli, hanem közösségi élményként éli meg a néptáncot, a népzenét, a népművészetet. Számára ez nem csupán múltidézés, hanem egy olyan közös nevező, amely minden magyart összeköt, határon innen és túl. Beszélgetésünk során őszintén mesél a magyar ember lelkületéről, a tánc közösségformáló erejéről és arról, miért látja a néptáncot az egyik legfontosabb személyiségformáló erőnek. Szó esik népi kultúránk mélységeiről, a hagyományőrzés kihívásairól, az eredeti közegben megélt táncélményekről, és arról is, hogyan lehet a 21. században hűségesnek maradni egy évezredes kultúrához.
Nem is olyan régen készítettem beszélgetést az édesapáddal, és képzeld, az első kérdésemben éppen téged idéztelek, merthogy azt mondtad édesapádról, hogy ő a magyar ember kiváló ismerője. Nem tehetem meg, hogy tőled nem kérdezem meg, szerinted milyen a magyar ember?
A Kárpát-medencei magyarság táncaival, zenéjével ismerkedve, mindennapjaimban a különböző tájegységek különböző magyar lelki alkataiba pillanthatok bele. Azt látom, hogy ahányféle táj, ahányféle kisközösségi történelem, annyiféle a magyar lélek. Más lelkialkat a havasi gazdálkodást művelő gyimesi csángó, akinek a tánca kemény, mint a hegyen való kaszálás, a kalotaszegi embernek a tánca is cifra, mint a varrottasai, az alföldi ember hozzám legközelebb álló tánca pedig – a pásztorok táncai, vagy a Felső-Tiszavidék verbunkjai, csárdásai – szabadok, mint ahogy szabad a rónán a daruvonulás, vagy a tekintet.
Ahogy Berzsenyi találóan fogalmazta meg: A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,/ Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit./ Majd lebegő szellő, szerelemre olvad epedve,/ S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;/ Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra/ (Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),/ S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal/ A testhalmok közt ugrani hőseivel./ Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,/ Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt./ Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örűljön!/ Férjfierő s lelkes szikra feszíti erét.
Azt mondod, ahány ember, annyiféle lélek. De van-e közös nevező?
A szabadságvágy, az egészséges önérzet büszkeséget tud szülni, s képes öntörvényűségbe, gőgbe hajlani.
Megviselte a mentális egészségünket, a lelki világunkat a 20. század, s talán a hirtelen kinyíló világból ránk ömlő színes-szagos globalizáció adományairól sem tudtuk – talán – mindig eldönteni, hogy mi a hulladék, s mi a haszon. Ennek ellenére azt látom, hogy bennünk van jó, s ha épp a villamoson nem öljük meg egymást, vagy a közösségi oldal kommentmezőjében, akkor egy győztes meccs mellett akár a vérszerződést is újra kötnénk a nagy szeretetmámorban. Több közös ünnep kellene.
Ha megengeded, egy kérdés erejéig még itt tartom apukádat. Együtt is előadtok, járjátok az országot, illetve a határon túlra is viszitek az Apja fia című előadást. Mit láttok a nézőkön? Mit szeretnétek ezzel az előadással közvetíteni?
Azt, hogy érdemes élni, és nincs miért hajlott háttal, leszegett fejjel járnunk. Az ének, a muzsika, a tánc nemcsak a gazdálkodó ember életét tette teljessé, művészetté, hanem nekünk, városi, más világba születetteknek is megadatik, hogy boldogabb, kiegyensúlyozottabb emberekké válhassunk általa. Csakhogy ez nincs a képernyőn, nem reklámozzák, s nem is része a magyarság általános műveltségének, sajnos. Ha tetszik, ha nem, ki kell mondani, az élő magyar népdal és néptánc – Kodály és Bartók országában – ma szubkultúraként él.
Van különbség az anyaországi és a határon túli magyarok között? Egy-egy előadás során mit tapasztaltok?
Hogyne szólna máshogy egy ének ott, ahol nem természetes, hogy megszólalhat valaki az anyanyelvén? Tanulhat-e a saját anyanyelvén, megszólalhat-e a hivatalban? Táncnak, zenének, éneknek is más a hőfoka, más a jelentése ott, ahol nemcsak egy szórakozási forma, hanem egy kisebbség élni akarása, életkedve, hajtómotorja.
Miben látod a néptánc és a népzene mai funkcióját?
Az egyén szintjén a személyiségfejlődésnek a legtökéletesebb útja, ezt merem állítani, mert az ember megtalálhatja magát. Megtalálhatja a helyét a világban a párjához képest, a másik nemhez képest, az idősebbekkel, fiatalabbakkal való kapcsolatát, más nemzetekkel, nemzetiségekkel. Nemcsak egy mozgás, hanem egy viselkedéskultúra, egy viszonyulási kultúra, amely tiszteletet is ad, de nem valamilyen okkult, közhelyes szépségverseny világbéke-hangulatot, hanem egy olyan fegyelmet, keménységet, jó értelemben vett katonásságot ad, ugyanakkor harmóniaérzéket, ami szerintem az egyén szintjén megkerülhetetlen. Közösségi szinten pedig a népzene és a néptánc aktív közösségeket formál.
Elég megnézni a magyar diaszpórát, ahol látszik, hogy ez a megmaradásnak a legfontosabb záloga. Nem véletlen mondta a fogyatkozó mezőségi magyarság nagyja, Kallós Zoltán, hogy addig vagyunk magyarok, amíg magyarul éneklünk és táncolunk.
Azt mondod, katonásságot és fegyelmezettséget ad a tánc, itt gondolom főként a férfiakra gondolsz. Mennyire jellemzőek ezek a vonások manapság a fiúkra, férfiakra?
A fegyelmezettséget a lányokra is értem. A tánc, főleg a csapatban való összjáték fegyelemre, csapatjátékra tanít. Ugyanakkor igen, a tánc, véleményem szerint férfias férfit, nőies nőt farag az emberből. Ezeknek a fogalmaknak a megtöltésére nem alkalmas a jelen terjedelem, de példának okáért elmondom, hogy a férfi tánca egyszerre erős, kemény, de érzékeny, elegáns és laza. Nagy kontrasztokat tud egyesíteni rövid időn belül, akár egymás után következő mozdulatokban. Olyan szenvedélyességet, érzékenységet, de szilajságot és életörömöt ad, ami ma már a ,,minden egész eltörött” világunkban kiveszőben van.
Téged a táncházmozgalom második generációjának egyik leghitelesebb és legelevenebb képviselőjeként emlegetnek. Szerinted mivel vívtad ki ezeket a jelzőket?
(Nevet) Talán azzal, hogy szeretem, amit csinálok. Nem vagyok hivatásos táncos, szabadúszó vagyok, a magam ura. Nagy előny, s nagy hátrány is tud lenni.
Szóljunk azért arról, hogy végzettségedet tekintve jogász vagy. Össze tudod fésülni ezt a kettőt?
Nem, s nem is akarom. De van pár olyan tevékenységi területem, különböző szakértések, kuratóriumi munkák, ahol hasznát veszem ennek a talán nem teljesen kidobott pár egyetemi évnek.
Táncolni, illetve táncot tanítani szerintem az ösztönösség és a tudatosság játéka. Mikor melyik kapcsol be, illetve mikor melyiket kell használni?
Józan részegség, én ezt szoktam mondani, mert nagyon nagy fegyelmet követel, hogy az ember tudja, milyen lépés következik. Lépés után lépés jön, nem mindegy, hogy mekkora súlylábat használ, mert ha már kicsit borul, akkor borul a figura, borul a motívum, az a pillanatnyi tánc, úgyhogy nagyon nagy szellemi jelenlétet kíván, tehát tudatosságot. Ugyanakkor önkifejezés is ez.
Mit érzel, amikor táncolsz?
(Nevet) Próbáltam ezeket megfogalmazni, hogy milyen instrukciót lehet mondani a fiataloknak, hogy mit érezzenek tánc közben. Sokszor azon gondolkoztam, hogy a táncomba beépültek az édesapámtól gyerekkoromban hallott mesék. Tehát azokban a táncokban ott vannak a János vitézek, ott vannak a Toldi Miklósok, ott vannak a Háry Jánosok, a törökverő Kinizsi, beépült a magyar legendárium, a magyar mitológia, a magyar héroszok. Én akkor kezdtem el táncolni, amikor gimnazista voltam. A legjobb táncaim pedig bukott jogi vizsgák után voltak, édesapámnak a szobájában. Föltekertem a szőnyeget és kitáncoltam magamból a bánatot. Nem is tudtam, mit táncolok, csak beindítottam a zenét, kiizzadtam magamból mindent és utána megkönnyebbültem.
Azt nyilatkoztad egyszer, hogy nem szeretnéd, ha a hagyományok ilyen formaldehidbe áztatott dolgok lennének, amit múzeumi nénik őriznek, hanem igenis, legyenek a hagyományok élő és eleven formák az életünkben. Szerinted a mai generációt, a fiatalokat hogyan lehet ezzel megfogni, illetve megtartani abban, hogy őrizzék és éljék a hagyományokat?
Akit egyszer megérint ez a mesterkéletlen, póz nélküli életöröm, valamint az a mélység és mívesség, ami a táncainkat, énekeinket jellemzi, annak már nem kell az imperatívusz. Első kérdés, hogy hogyan találkozik vele? Popzenébe csomagolva, show-táncnak álcázva? De biztos, hogy azzal találkozik? A kötelező néptánc óra vajon tud átütő sikert elérni? Évek óta csináljuk nagy fesztiválokon a táncházasdit, és fiatalok ezrei hipnotizálódnak koncertek után a diszkó helyett a saját táncukkal, ez is egy mód. Egyre több mainstream banda ihletődik a népzene által.
Nem teljesen világos számomra, hogy a médiumok nagy része, kivált a televízió miért nem tartja érdemesnek képernyőre tűzni a néptáncot és a népzenét, pedig a Fölszállott a páva rengeteg rajongót, rengeteg új táncost, új zenészt szült.
Záró gondolatként mit tudsz elmondani, miért jó néptáncolni?
Az ember maga mögött hagyhatja a gondokat, maga mögött hagyhatja a bánatát. Ki tud lépni ennek a világnak a darálós, kicsit embertelen és elidegenített hangulatából. Olyan, mint a tűzhely, mint a gyerekkor, mintha az emberiség gyerekkorába tudnál visszarepülni. Szóval, a néptánc által meg lehet találni a léleknek az eredeti funkcióját.
Megjelent a Magyar7 2025/12. számában.
