A talajon nemcsak állsz, hanem élsz is!
A címül választott mondat a talajvédelem tízparancsolatának utolsó pontja. Szívesen idemásolnám a többi megszívlelendő tanácsot is, valamennyinek fontos üzenete van. Most azonban essen szó inkább arról a tudósról, aki mindezt megfogalmazta, és kőbe véste.
Ő volt Stefanovits Pál professzor, akadémikus, a magyar talajtan világhírű művelője, aki 100 esztendővel ezelőtt, 1920. november 24-én született Kassán. Gyermek- és ifjúkorát az első Csehszlovák Köztársaság polgáraként élte le, a kassai magyar reálgimnáziumban érettségizett 1938-ban. Szülővárosa hamarosan ismét Magyarország része lett, és a kiváló képességű fiatalember a budapesti Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkezett, ahol 1942-ben szerzett oklevelet. Már egyetemistaként kapcsolatba került későbbi szakterületével, a talajtannal, amikor részt vett egy országos talajismereti térképezésben, és ő írta a magyarázó füzetet a Bősi térképlap területéről.
A talajtan egyik fontos segédtudománya a kémia, ez vitathatatlan, a térképészet azonban kissé messzebbre esik a vegyészmérnöki ismeretektől. Stefanovits Pál a Földtani Intézet talajtani osztályának munkatársaként talajtérképezési feladatokat kapott, és még a háború alatt bejárta az ország több vidékét is. Szülővárosa környékén is térképezett. Természetesen talajelemzéseket is végzett, módszert dolgozott ki a talaj káliumtartalmának a meghatározására, és a vizsgált területeken a humusz minősítését is elvégezte. A világháború után a Tőzegkutató Intézet megbízásából tőzegfelvételeket készített, majd a Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetbe került, ahol a talajtani osztály vezetője lett. Az itt eltöltött évek eredménye lett a Magyarország talajai című monográfiája, majd Duck Tivadarral közösen elkészítette Magyarország talajeróziós térképét.
1965-ben megbízták a Gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma Széchenyi István Egyetem) Talajtani Tanszékének vezetésével. Itt dolgozott 1990-ben történt nyugalomba vonulásáig. Ezekben az évtizedekben elsősorban az agyagásványok vizsgálatával foglalkozott, új analitikai módszereket is bevezetett. Ennek eredményeként Dombóvári Katalinnal elkészítette Magyarország talajásványtérképét. Ő írta a legkorszerűbb talajtani egyetemi tankönyvet is, amely több kiadást ért meg, és ma is alapműnek számít. Nemcsak a talajismeretre oktatta hallgatóit, hanem a talajvédelemre, a környezetvédelemre és a talajminősítés fontosságára is.
Szokás úgynevezett Stefanovits-iskoláról is beszélni, hiszen az ő kezdeményezésére jelentősen kibővült a talajtan oktatásába bevont határtudományok köre, emellett új szempontokkal gazdagította a talajtani kutatásokat. Ángyán Józseffel közösen indította el a környezetvédelmi szakmérnökképzést és az agrártudományi egyetemen létrehozta a Környezetgazdálkodási Intézetet. Többedmagával egy 100 pontos talajértékelési rendszert dolgozott ki, amely alapján Magyarország talajainak nagy részét már minősítették és térképen is szemléltették.
Külföldi kutatásokba is bekapcsolódott, közreműködött például az európai talajtérkép szerkesztésében is. Munkásságát számos díjjal és díszdoktori címmel ismerték el. A Magyar Tudományos Akadémia 1976-ban levelező, 1982-ben rendes tagjává választotta. Hosszú életet kapott a teremtőtől, 95 éves korában, 2016. augusztus 4-én hunyt el.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/49. számában)
