A reformkorban szabadsághősként ünnepelték
Az 1830-as években számos magyar „másként gondolkodó” – például Kossuth Lajos vagy Wesselényi Miklós – ellen büntető eljárást kezdeményezett a császári udvar, és ez a hazafias érzelmű értelmiségiek soraiban jogos felháborodást váltott ki. Ennek a közhangulatnak a „termékeként” született meg – a köztudatban elsősorban a Háry János alakját megörökítő Az obsitos című vers szerzőjeként ismert – Garay János (1812–1853) Kont című történelmi balladája, amelyben a nemzet szabadságáért a halált is vállaló Héderváry Kont Istvánnak és társainak állított emléket.
Hegedűs Géza szerint a ballada „hosszú időn át a legnépszerűbb szavalnivalók közt volt divatos, a gazdag életműből a többit alaposan elhalványította az idő.” Idézzük első sorait: „Harmincz nemes Budára tart, / Szabad halálra kész; / Harmincz nemes bajtárs előtt / Kont, a kemény vitéz. /Mind hősek ők, mind férfiak, / Mind hű és hazafi…”
A ballada végig a zsarnokság ellen ágál és a király – jelesül Luxemburgi Zsigmond – által meghozott halálos ítéletet törvénytelennek nevezi. Kont vitéz alakja természetesen másokat is megihletett. Vörösmarty Mihály (1800–1855) drámát, Kisfaludy Sándor (1772–1844), Czuczor Gergely (1800–1866) verset írt róla, de Garay balladája tette őt hőssé az utókor szemében.
Valójában azonban egészen másként áll a dolog. Tény, hogy a reformkori költőket az éppen aktuális viszonyok inspirálták, viszont a megidézett alak jó négyszázötven évvel korábban élt. Valamikor az 1350-es években született és 1393-ban 30 társával egyetemben Budán végezték ki.
A lázadók tulajdonképpen a korabeli hatalmi harcok aktív szereplői voltak, akik a Nagy Lajos halálát (1382) követő zűrzavaros időkben elsősorban a saját helyzetüket szerették volna megerősíteni, és a királyi trónért folytatott csatározásokban nem a végül győztesként kikerülő Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) mellé álltak, hanem a magyar trónra ugyancsak jogot formáló, Nápolyból jött II. Anjou (Kis) Károlyt támogatták. Őt végül 1385 végén meg is koronázták, de Nagy Lajos özvegye, Erzsébet Garai nádorral összefogva néhány héttel később meggyilkoltatta.
Zsigmond, aki az elhunyt király idősebb lányának, Máriának volt a férje, még időben elmenekült. Erzsébet és lánya a gyilkosságot követően az ország déli részében kialakult elégedetlenség lecsillapítására és a meggyilkolt Károly király híveinek, elsősorban a Horváti nemzetségnek a megregulázására egy kísérettel útra kelt, de a „lázadók” lecsaptak rájuk és előbb Garai Miklós nádort és a vele tartó urak többségét kardélre hányták, majd az özvegy királynét is megfojtották. Mária királynőt hónapokig fogságban tartották. Csak azt követően engedték szabadon, hogy megesküdött rá, nem esik bántódásuk.
Luxemburgi Zsigmondot 1387-ben magyar királlyá koronázták és ténylegesen is összeházasodott Máriával. Azt viszont nem felejtette el, hogy kik voltak azok, akik nem kívánták a trónra lépését, meggyilkolták az anyósát és hónapokig fogva tartották a feleségét.
A nápolyi párt Budán maradt egykori híveit elfogatta és kivégeztette, a királynő esküjében bízó és a király szép szavainak is hitelt adó délvidékieket, köztük Hédervári Kont Istvánt, aki valójában csak „epizodistája” volt az eseményeknek, Budára csalta és ott 1393-ban lefejeztette őket.
A fő pártütő, Horváti János nem sokkal később Pécsett került Zsigmond embereinek kezére. Az ő kivégzését elrettentésnek is szánták. Előbb egy ló farkához kötözve végighurcolták a város utcáin, közben tüzes fogókkal tépték a húsát. Végül az akkori szokások szerint a testét négyfelé hasították és egy-egy darabját a vár négy kapujára tűzték. Luxemburgi Zsigmond ellen később is fellázadtak a magyar urak, de mégis ő volt a második leghosszabb ideig uralkodó királyunk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/25. számában.
