A rádiós magnószalag illata
Hangját a Felvidéken és Magyarországon is százezrek ismerik. Szinte nincs nap, amikor ne jelentkezne be legalább egy, de inkább több tudósítással. 2003 óta a Kossuth rádióban, előtte, 1987 és 1998 között a Szlovák Rádió Magyar Adásában.
Haják Szabó Mária rádiós újságíró, akit nemrég Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki, a felvidéki történések krónikása, a Ma7 médiacsaládot felügyelő Pro Media Alapítvány Kuratóriumának elnöke. Kíváncsi, kitartó, rendkívüli munkabírásáról híres, és arra szinte naponta szakít időt, hogy valami jót főzzön a családjának.
Az első emlékem rólad rádiós korszakod elejéből származik. Elegánsan, kiskosztümben, frissen fújt aranyszőke Kleopátra-frizurával láttalak először egy sajtós eseményen. Be is mutatkoztunk egymásnak. Magabiztosnak tűntél, s ez a kép valahogy megmaradt bennem.
Hú, az már rég lehetett. Valamikor a rendszerváltozás környékén, gondolom. 1987 nyarán léptem be a rádió épületébe, és ott kezdődött az azóta is tartó szerelem, ami a rádiózáshoz fűz. A vágószobában valahogy megcsapott a szalagok illata. Tanuló szerkesztőként kezdtem, ez volt a szamárlétra legalsó foka. A rendszerváltozást követően ez a státus meg is szűnt, aki utána jött a rádióhoz, az szinte azonnal szerkesztőként kezdte, kis túlzással: az utcáról egyenesen a stúdióba ment. Hírszerkesztő voltam, vagyis nyakig merültem a politikába. Az átkos rendszerben persze még számos megkötés és tabu között dolgoztunk, például nem mondhattuk magyarul a helységneveket, csak szlovákul.
Újságíróként kutya kötelességünknek tartottuk, hogy ott legyünk a dolgok sűrűjében. De még ennél is jobban megérintett a gyertyás tüntetés, mert addig életemben akkora tömeget nem láttam. 1989-ben a Magyar Adás az elsők között ismerte fel, hogy itt most valaminek vége van, és végre valami teljesen új kezdődhet. Nagyon jó új műsorok születtek, megpróbáltunk ott lenni mindenütt a régiókban, a napi hírműsorokban, a krónikákban 10-15 helyről is bejelentkeztek a tudósítók. Szép idők voltak azok, sajnos, ma már a rádiók emberhiánnyal küszködnek, és a hírműsorok sem olyan élők, mint akkoriban.
A rendszerváltozást követően felpörögtek a politikai események, afféle dömpinget éltünk meg, szinte szünet nélküli munkával. Te hogy emlékszel?
Rengeteget dolgoztunk, a parlament, a kormány napi munkát adott. Nemcsak a rendszer változott meg, de idővel előjött a nacionalizmus, a magyarellenesség, felmerült az alternatív oktatás gondolata, borzolta a kedélyeket a kétnyelvű bizonyítványok ügye. Újságírói szempontból nagyon izgalmas évek voltak ezek, versenyt futottunk az eseményekkel.
A kilencvenes évek végén viszont másfajta élet kezdődött számomra, egymás után megszületett a két fiam, akikkel négy évig voltam otthon.
Kiélveztem minden velük töltött percet, a politika helyett akkor őrájuk koncentráltam, és ezt egyáltalán nem bánom. Amúgy is az a fajta ember vagyok, aki megpróbál az adott helyzethez igazodni, arra koncentrálni, mert a nyafogást nagyon nem szeretem. A gyesről visszatérve még egy évig dolgoztam a Magyar Adásban, aztán 2003-ban kerültem a Kossuth rádióhoz. Addigra nagyot fordult a rádiós világ is. Emlékszem, valamikor még háromkilós, dögnehéz magnóval kezdtem a munkát, kézzel vágtuk a felvételeket. A rendszerváltozás után már kaptunk új gépeket, később pedig jött az internet, a digitális vágás, ami nagyban megkönnyítette a munkát, akárcsak a nagyjából tízdekás, retikülben is elférő hangfelvevő.
Milyen feladatok találtak és találnak meg a Kossuth rádióban?
Tudósítóként abba a műsorba dolgozom, amely anyagot rendel tőlem. Ez leggyakrabban a Krónika, a Határok nélkül nemzetpolitikai műsor, a vasárnapi V4, a Nagyok interjúsorozat.
Esetenként még a sportműsorba is beszállok. A helyzettől függően naponta legalább egy, de gyakran két, időnként akár három tudósítással is jelentkezem élőben vagy felvételről. Ha egy fontos esemény 11.00-kor kezdődik, akkor „élőzni” kell a Déli krónikába. Hála a kilencvenes évek izgalmas hazai politikai életének, a rádiósok komoly rutint szereztek ezen a téren, hiszen rengeteg olyan helyzet, esemény adódott, ahonnan élőben kellett bejelentkeznünk. Hírműfajban a gyorsaság, a naprakészség talán a legfontosabb követelmény.
Mi az, amit leginkább élvezel ebben a hivatásban?
Talán azt, hogy mindig más. Nagyon változatos. Arról nem is szólva, hogy mennyi érdekes embert ismerek meg közben.
Nagyon sok témáról beszélhetek, ami emberként is érdekel. Mindig a miért érdekel. Szeretek a dolgok, események mögé látni és következtetéseket levonni. Az interjúalanyaimhoz empátiával közelítek, megpróbálok valamilyen szinten felkészülni belőlük, és mindig rákérdezek arra, ami érdekel. Nagyon izgatnak a világ dolgai, hogy merre tartunk, mit hagyunk itt a gyermekeinknek, és ha lehetne jobban csinálni, akkor miért nem csináljuk jobban. Úgy látom, nagyon sok minden összekeveredett nemcsak a világban, hanem bennünk is. Talán eljött az az idő, amikor szét kellene választanunk az ocsút a búzától. Az online tér válogatás nélkül kínálja a tartalmakat, és a hírfogyasztó mindenevő lett. Talán ez a koronavírus-járvány is rávezet bennünket arra, hogy jobban a mélyére nézzünk a dolgoknak, és ne vegyünk mindent készpénznek. Néha megdöbbenek, mi mindent hisznek el az emberek. Manapság úgy tűnik, hogy mindenki járványügyi szakemberré vált. Miközben szerintem a szakembereknek, tudósoknak kellene hinni.
Többnyire súlyos politikai témákkal foglalkozol. Adódik hát a kérdés, mivel, hogyan tudsz kikapcsolódni, feltöltődni?
Szépirodalomra nem sok időm jut, de szakítok rá. Nagy örömömre karácsonyra kaptam jó könyveket, és vár rám még a Varázshegy befejezése. Mivel sokat ülök, szeretek nagyokat sétálni. Agyszellőztetésnek hívom. Ez a munka nem hétfőtől péntekig tart, vagyis nincs megállás, csak lassítás, például az ünnepek alatt, de az eseményeket ilyenkor is követnem kell. Megszoktam az évek során, hogy mindent abba lehet hagyni, akár a főzést is, ha valami fontos történik, amiről tudósítani kell. Mindent, ami félbemaradt, később folytatni lehet.
Megjelent a Magyar7 2021/1. számában.
