A népzenében is szükség van nemzeti minimumra

Olvasom, hogy hétvégén Zselízen lépett fel Nagy Csomor András és zenekara. Huszonévesen rocksztároknak szokott saját magukról elnevezett bandájuk lenni.

Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem végtelen egomániám diktálta, hogy az én nevemet viselje a zenekar! A prímáshagyományok ilyenek, ha szétnézünk a népzenei/cigányzenei szcénában, sok hasonló zenekart találunk. Sárközi Lajos és zenekara, Szalonna és bandája, Lakatos Róbert és a Rév. Őszintén szólva, nem szeretem a fantázianéven alapuló elnevezést, a népzenében semmiképp.

A névválasztás tehát üzenet, közösségvállalás, népzenei örökségünk ápolása?

Persze, van bennem hagyománytisztelet, egyfajta konzervativizmus. Ezzel együtt a névválasztást nem ideologizálnám túl, de kétségtelen vonzalom él bennem a régi dolgok iránt.

Mi volt előbb, a népzene vagy a régi dolgok?

Jó kérdés. Ha olyan családban növekedsz fel, ahol körülötted mindenki táncol, muzsikál és énekel, a nagyölvedi nádfedeles szülői ház pedig a dédnagyapa házának helyére és mintájára épült, akkor ez jön magától. A családban mindenki humán érdeklődésű, ez hozza magával a néprajz, a népzene iránti vonzódást.

Legalább kamaszkorodban nem lázadtál a szülői minta ellen?

Már egészen kisgyerekkoromtól mindig valahogy fontolva haladó voltam. Tizenkét éves koromban hallgattam először rockzenét. Nem azért, mert a szüleim tiltották volna, egyszerűen nem merült fel, nem találtam rá. Az érsekkétyi iskolás barátaim átírtak nekem egy CD-t, Metallica, Iron Maiden, Tankcsapda. Két-három évig intenzíven hallgattam ezt a zenét, el is döntöttem, hogy rocksztár leszek, nekiálltam gitározni. Aztán a gitár ment, a hegedű pedig maradt. Ennyiben ki is merült kamaszos lázadásom.

A népdaléneklésről sokan mondják, mennyit változtak a dallamok, a hanghordozás az elmúlt két-háromszáz évben. A ma megszokott, laikusként nekem kicsit fejhangú ének inkább a XX. század terméke. A hangszeres népzenében is megfigyelhető hasonló? Mást játszol, mint egy XIX. századi kalotaszegi prímás?

Jó hosszú témát nyitottál ki! Megosztó téma, szakmát feszítő kérdés, mit és hogyan lehet, szabad játszani. A közeg egy része ragaszkodik hozzá, hogy a népdalkincsen, a játékon ne változtassunk, vagy ha már változtatunk, ne hívjuk népzenének. Népzene legyen az, amit száz évvel ezelőtt rögzítettek. Értem az érveiket, de nem értek vele egyet. A népzene évszázadok óta organikusan fejlődik a nép által. Attól, hogy 2022-t írunk, nem szabad megfosztanunk ettől a lehetőségtől.

Sokan azzal jönnek, változott a közeg, megjelent a rádió, a tévé, a You Tube, a korábbi szigetszerű népzenei „stílusjegyek” mára eltűnőben vannak, ezeket meg kellene védenünk. Abban kétségkívül igazuk van, hogy korábban a változás jóval lassúbb volt. De már csak praktikus okokból is megfosztani a népzenét attól, hogy legalább stíluson belül újításokat vezessünk be, szerintem lehetetlenné teszi a korigénynek való megfelelést. Márpedig, ha azt akarjuk, a népzene ne egy szubkultúra sajátja legyen, fejlődésre van szükség. Minden zenész, minden táncos más és más, a nyolcvan-száz évvel ezelőtti zenék és táncok puszta reprodukcióját adni, szerintem végtelenül unalmas. Nyilván sokan vannak, akiknek nem, én nem tartozom közéjük.

Mai igényekről, korszerűsítésről beszélgetünk. Miként játszol másként, mint egy kétszáz évvel korábban élt prímás?

Több dolog van, először is más a repertoár. Aszerint, mi a cél. Ha a táncházmozgalom összetartása a cél, akkor az köszöni szépen, jól van. Még fejlődik is, hála istennek! De ha egy szélesebb néptömeghez akarunk eljutni, és le akarjuk fektetni a szükséges népzenei minimumot, hogy a magyarság ismerje saját örökségét és még jól is érezze magát, miközben hallgatja, az már keményebb dió. Ahhoz más repertoár kell, mert nem fog működni, ami száz éve működött. Az átlag magyar fiatal nem ismer alapvető énekeket, nem arról van tehát szó, hogy nem tudja megkülönböztetni a kalotaszegi népzenét a Garam mentitől.

Nem fogok hazudni, én sem tudom.

Hát persze, honnan is tudnád?! Ez nem is a feladatod. Ez nem népdal, de rengetegen ismerik: Ott, ahol zúg az a négy folyó, mégsem tudják, miként kell elénekelni kötött ritmus és torzított gitár nélkül, azt alig tudja valaki. Nem lehet megfogni az embereket száz évvel ezelőtti, mára ismeretlen népdalokkal. Ez nem fog működni.

Nyilván jön a kérdés, mi kell ahhoz, hogy működjön?

Először is jól kell játszani. Emelni kell az átlag népzenészek zenei színvonalát. Ügyesebb, technikásabb játékra van szükség azzal együtt, hogy a közeg tele van egészen kiváló muzsikusokkal. Érzek itt egy ideológiai beragadást, pontosan azért, mert a „száz évvel ezelőtti népzenét” próbáljuk reprodukálni.

Ezek szerint, javíts ki, ha tévedek, de a népzenészek szakmai tudásának általános színvonala magasabb, mint száz éve?

Igen, de ez természetes. Régen a faluban cigányok játszották a népzenét, apáról fiúra öröklődött a tudás, alig tanult valaki zeneiskolában. Ehhez képest is voltak valóban magas szinten játszó zenekarok, mai füllel is egészen elképesztő stílusbravúrokkal. Nyolcvan éven keresztül ugyanabban a közegben játszottak, ugyanazoknak az embereknek, óriási repertoárral bírtak, ráadásul ezek az emberek a közösségük részei voltak. Ott éltek, a zenéjük hiteles volt. Igaz volt!

Viszont a technikájuk…?

Nem minden a technika, de képzés nélkül egyszerűen képtelenség elérni egy bizonyos technikai szintet. Ez a mai közeg egy részére is jellemző, leragadunk egy szinten, mert meggyőződésünk, hogy nekünk pont úgy kell szólnunk, mint száz évvel korábban. Holott mikor elmentem Nagyölvedre zenélni, a helyi prímás, Danis Tibi ugyanúgy a budapesti kávéházi cigányzenekart tartotta etalonnak. Ő maga is tudta, a rádióban játszó zenészek nagyobb hangszeres tudással bírtak, ezért próbáltak belőle tanulni. Fejleszteni kell tehát a zenei képzettséget és a repertoárt is. Olyan dolgot kell játszani, ami az embereknek tetszik, ami megfogja őket. Nem széki népdalt kell húzni egy laikus közönséggel teli buliban, hanem az Utcára nyílik a kocsmaajtót, ha azt se ismeri, akkor a Kétforintos dalt.

Nem zenélhetünk magunknak, be kell vonzanunk a közönséget, meg kell nyernünk a magyar hangszeres zenei kultúrának, az pedig csak így megy. Igényes, technikás zenével és széles repertoárral. Az ember aztán megszokja a hangzást, az éneket, a beosztást, és a végén tíz emberből nyolc rájön, hogy a fenébe is, de jót lehet bulizni magyar népzenére. Legközelebb nyolcból hat meg már vevő lesz újabb és újabb népdalokra is. Nem szabad exkluzív műfajt csinálni a népzenéből, mert aztán az a vége, ami most van. A táncházközeg nem tud együtt mulatni a laikus nagyközönséggel. A folklórközösség egy részétől érezni egyfajta kirekesztést mindennel szemben, ami nem autentikus népzene. Valamit már javult a helyzet, de tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy táncházban nekiálljunk húzni az Utcára nyílik a kocsmaajtót. Értem én, hogy ez nem népzene, de bocsánat, mulatni lehet rá, mi ezzel a baj?! Ha én szórakoztatni akarom a közönségemet, olyan zenét kell játszanom neki, ami szórakoztatja. Ehhez képest ritkán ugyan, de még mindig előfordul, hogy a helyi táncházasok finoman jelzik, játsszál inkább mást. Félreértés ne essék, mindez csak akkor probléma, ha egy rendezvényen a társaság jelentős része laikus, ugyanis egy többségében táncház- mozgalmi közegben természetesen arra mulatnak, amire szeretnének. Nem kell az Utcára nyílik a kocsmaajtót hallgatni.

Veled is előfordult már?

Igen, aki pedig azt állítja, nem, az hazudik!

Beszéltünk arról, mit igényel ez a népzenésztől, de arról még nem, a közönségtől mire van szükség.

Nézd, a zenehallgatás valahol munka, ha nem foglalkozol vele, nem fogod érteni a népzenét.

A plázákban popzene, nem népdalok szólnak a hangszóróból.

Nem vagyok telhetetlen, de persze örülnék, ha a plázában is világzene, klasszikus és dzsessz szólna. Azt kell érteni, hogy a popzenét is lehet úgy játszani egy magyar hagyományos zenei felállással, hogy az hordozza a hangszeres zenénk stílusát. A saját képünkre kell formálni azokat a zenéket, amelyekre igény van. Vedd észre, nem értékről beszélek, egy háromszáz éves népdal eszmei értéke felbecsülhetetlen. Amit én feszegetek, az sokkal inkább arról szól, hogyan tudunk úgy szórakoztatni, hogy a zenei színvonalat fenntartsuk, értéket közvetítsünk, és egyszerre szolgáljunk ki laikus és szakmai igényeket.

Fogékony a lokálisra a mindenkori közönség vagy a Garam mentire vevők Erdélyben is és megfordítva?

Talán, valamilyen szinten, de ennek nem tulajdonítanék túlzott jelentőséget. Ha képzett, folklórban jártas a közönség, akkor persze, de egyébként azt hiszem, nem. Emlékszem, amikor 14 évesen először lementem Kalotaszegre, arra készültem, hajnalig helyi dalokat fogok játszani. Ehhez képest odajött hozzám egy idős bácsi, aki kért egy magyar nótát, úgy, mint Nagyölveden.

Népzenét élőben hallgatni csodálatos élmény, órákra leköt a miliő, de CD-ről vagy kocsiban ugyanezt már kevés ember teszi meg. Hogy lehetne behozni hétköznapjainkba a népzenét?

Nézd, eleve limitált a kereslet. A népzene összetettebb műfaj annál, mint amihez szokva vagyunk. Nincsenek illúzióim, a társadalom minden szegmensét sosem tudjuk elérni. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne törekedni rá. Lassan, finoman, alkalmazkodni kell a hallgatói igényekhez. Nem is kell ezt feltétlenül népzenének nevezni, mondjuk azt, népszerűsítjük a magyar hangszeres zenei kultúrát. Vannak erre jó példák, a Budapest Bár, a Csík Zenekar és még néhányan már ezt csinálják. Én ennyire nem szakadnék el az autentikus zenétől, de ezek fontos, jól működő próbálkozások, szépen szemléltetik, lehet ezt nagyon igényesen is csinálni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, azt kell játszania egy zenésznek, amire igény van a közönség részéről. Az már a mi feladatunk, hogy jó zenét játsszunk! Ha nem adjuk meg, amit kíván, amire tud mulatni, majd megkeresi máshol, meghallgatja ugyanazt gépzenei kísérettel. Akkor előbbre leszünk?

Nagy Csomor András zenekarával kezdtük, fejezzük is be ezzel! Hol léptek fel a közeljövőben?

Viszonylag új zenekar vagyunk, tavaly augusztusban rögzítettük az első lemezünket. Fellépünk a balatonfüredi borhéten, augusztus 27-én Garamszentgyörgy, aztán harmadikán lecsófesztivál Gútán, szeptember 17-én pedig Szőgyénben a Pajtafesztiválon láthat, hallhat minket a felvidéki közönség. Október 14-én pedig a budapesti Fonóban lépünk fel egy önálló esttel.

Megjelent a Magyar7 hetilap 34. számában.