„Andriskám, csináld, mert örülünk!”

Művész úr, később lesznek izgalmasabb kérdéseim is, de most essünk túl az utóbbi hetek leginkább elcsépelt, mégis szinte kötelező interjúnyitásán. Hogyan viselte a bezártságot és a karantént?

Egész jól. Az egyik fele tulajdonképpen kifogástalan volt. Újra megismerkedtem a családommal. Márton fiammal, aki máskor mindig fut a világban, volt alkalmunk megnézni néhány filmet. Verseket, drámát, mesét mutogattunk egymásnak. Misi fiam is, aki Londonban tanul zongora szakon, hál’ isten hazajött, és – mint rég – együtt lehettünk egész nap! Hallhatom, ahogy elemeiből felépít egy Mozart- vagy Bartók-művet. Ez mindig óriási élmény. Aztán itt van a kertem, kinézek az ablakon, és látom a gyümölcsfákat, a madarakat. A múltkor fürkészdarazsakat figyeltem meg, ahogy a paradicsom között keresik az élelmet. Nekem ez mind-mind óriási öröm.

Átérzem, eredeti végzettségem szerint biológus volnék.

Látja, akkor tudja, miről beszélek. Itt lakom harminchárom éve Zuglóban, naplót tudnék írni arról, hogyan változik az állatvilág, a sok vadkacsa hogyan csinált sivatagot a patakpartból, míg a dolmányos varjak rá nem szoktak a kiskacsahúsra, hogy tűntek el a verebek a szarkák miatt, és most hogy szorulnak ők is háttérbe a varjak miatt… mint macskák a nyestek miatt. Milyen küzdelmek zajlanak itt a szemünk előtt! Karantén alatt egy szürke gém vonulását is nagyjából sikerült megfigyelnem. Megfigyelés ide vagy oda, színpadi ember vagyok, nem tudom erről sehogy se elterelni a figyelmem.

Hiányzik a közönség?

Nagyon, persze. Rászoktam még a Facebookra is…

Igen, tudom. Követem önt!

Nem talált jobbat? (nevet) Mindenesetre örömet okoz, hogy így legalább tarthatom a közönséggel a kapcsolatot. Még tanulom a műfajt, több rejlik ebben, mint amennyit még most ki tudok tölteni. Több rászánt idővel, kis segédcsapattal, kevés költségvetéssel messzebb lehetne menni. Már kezdek rövid filmekben gondolkozni, álmodni. Ez például a karantén gyümölcse. A közönség, az öltöző, a vonatozás, a találkozások persze pótolhatatlanok. Egész más, hogy háromnaponta feltöltök egy háromperces videót, aztán izgatottan nézem, hányan lájkolták.

Most túloz!

Én? Túlozni? Ezt a fogalmat nem is ismerem! (nevet) Nárcizmus ez! Az előadásaim végén persze korábban is füleltem, most tapsolnak-e vagy ásítoznak. Nekem se mindegy, hogy a közönség fele feláll és hazamegy, vagy közelebb húzódnak, aztán lapogatják a hátamat, megölelnek, megitatnak, szelfizünk... Most ezt pótolja, mikor beírják: „Andriskám, csináld, mert örülünk!”

Ezek a kommentek, vagy akár az élő, lélegző közönség visszajelzései befolyásolják a későbbi előadásokat? Visszahatnak a meséire?

Igen, volt olyan beírás, kiegészítés, ami beépült a mesémbe. Hálás is vagyok érte.

Ha viszont kedves szavaim kútba hullnak, ha érzem, hogy minden szó és ének itt valamiért hiábavaló, az megvisel. Nem akarok rutinos lenni, nem akarok a visszhang iránt közömbössé válni. A közönség visszhangja pillanatról pillanatra érezhető. Szeretném, ha az a denevér itt bennem soha el nem repülne, amelyik ez alapján tájékozódik. Mit ér egy emberjavító gondolat, ha nincs, aki meghallgassa?! Viszont mire megy a fülcsiklandozás, ha nincs mögötte szellem, jobbító szándék?! Valami, amiben még hiszünk… egypáran… El nem hagyni menet közben a „kellemetlen” „fájdalmas” gondolatokat, vinni tovább szél ellenében is, de azért úgy, hogy a „széles” közönség is meg tudja hallgatni – ez volna színpadi iránytűm két pólusa, mérlegem két oldala.

Látom, önnek megvan a küldetése, de van-e a mesének?

Van, mint minden közösségi vívmánynak. Nem nagyon találni olyat, amelyik az életről, a küzdelemről lebeszélné az embert. Különbül nem tudtam még megfogalmazni, úgy szoktam mondani, a mese a helyes orrtartásra nevel. Aki igen fennhordja, annak rákoppint, aki meg állandóan lógatja az orrát, annak felcsapja. Az emberiség álmai, küzdelmei, gondolatai a világról ott vannak a mesékben. A mese legnagyobb szerencséje, hogy igazodni tud, megújul szinte alkalomról alkalomra. A rögtönzés magasiskolája. De persze az őrzésé, az emlékezeté is. Így, egyszerre. 

Alkalomról alkalomra más mesét mond?

Szeretek rögtönözni. Műsorcímet sokszor csak a szervezők nyomására szoktam kitalálni. Aztán a váratlan, életszerű pillanatok is alakítják a mesét. Hogyan viselkedik a közönség, hány telefon szólal meg, hányan késnek el, hány ajtó csapódik? Egy-egy kötekedő kedvű ember mit kiabál be, mivel akaszt meg. Ezek mind-mind befolyásolják a mesét. Megjegyzem, vonzódom az úgynevezett iskolázatlan közönséghez is, sok zabolázatlan, fenegyerekes előadáson estem át. Ha egy ember olyan vakmerő, hogy másokhoz rendszeresen szólni mer, első dolga legyen körbenézni, hogy kihez beszél.

A nyugdíjasklubban nem feszegetem a halállal kapcsolatos meséket, egyetemi rendezvényeken szerelmi magastudományokról kell szóljak, hogy egyebekig eljussak. Óvodában többet cincogok, brummogok. Kocsmában másképp mesélek, mint a templomi szószékről, ahová feldobnak időnként vakmerő lelkészek. Meséltem börtönben is, hajléktalanszállón is.

Honnan jobb mesét mondani, a szószékről vagy a kocsmaasztal mellől?

Legjobb mindenhonnan. Az a legjobb, ha ezerféle ember előtt kipróbálhatod magad, és a kudarcból tanulni tudsz. Megtanulod a magad bőrén, hogy az elesettek mindenért hálásak, a hatalmasoknak pedig valamiért muszáj mindig a hátukat mutassák, de olykor ők is megfordíthatók, és kerül olyan szó, aminél a telefon az ő kezükből is kiesik. Legjobb az, mikor egy nyelvi közösség, egy nép a mesélőben magára ismer. Ilyenkor a mesemondóban maga a műfaj ünnepel. Megalázott, történelem sodrában félredobott közösségeknek becsületet tud szerezni az énekes mesemondó. Ezért kaptak szép helyet a közösségi társadalomban.

Lehet 2020-ban új mesét gyűjteni, mondani?

Gyűjteni egyre nehezebb. Talán Moldva az utolsó helyek egyike. Ugyanakkor az ember gyárudvarokon, kocsmákban, pályaudvarokon hall olyan történeteket, embereket, amiket, akiket élvezet hallgatni. Az iskola még mindig áll, még mindig lehet tanulni. Kevesebb ugyan az osztályterem, de be lehet ülni, aki tanulni akar, még tanulhat ma is. Ha vonaton ülök, mindig fülelek. Húsz kilométerre Pesttől már lehet hallani érdekes dolgokat, akár csak egy már kihalófélben lévő magánhangzót. A magyar nyelvet sem hagyják érintetlenül a különféle nemzetközi ostromok. Leszállóágban van. A mese az elbeszélő műfaj időben legmélyebb és talán legszebb állapota, jó és érdemes vele foglalkozni. Azért is, hogy meg tudjuk mutatni, mit tettünk hozzá a nagy közöshöz, és mit őriztünk meg belőle. Lássák, mit tartogat a magyar nyelv, a magyar kultúra a világnak!

A világ kíváncsi lesz rá?

Igen! Sokfelé jártam a világban, a magyar népdalt és a magyar meséket rajongva szerető emberek előtt léphettem fel. Jó lenne, ha a magukban kételkedő, kicsinyhitű nemzettársaim egy kis biztatást látnának abban, hogy a kanadai, észt, francia, egyiptomi közönség meghőkölve tud gyönyörködni a magyar nyelv szépségeiben, a mesében. Hálás üdvözlet a hídembereknek, a jó tolmácsoknak! Látnák, a magyar nyelv, a magyar mese mit ér! Milyen mélyen bele tud markolni messzi emberek szíve közepébe! Ezt a telket ránk bízták, gyomlálgatni, kapálni csak mi tudjuk.

Ha már itt tartunk, „gyom-mesék” is vannak?

Vannak. A könyvkiadók régen rájöttek, karácsonykor nincs az a rossz mesekönyv, amit meg ne vennének a szegény anyukák. Költséges reklámmal könnyen eljutnak a családokhoz. Különben is legnagyobb bevétel a gyermekirodalom. Mitől rosszak? Se ízük, se bűzük. Mert következetesen lapos, nyelve igénytelen, reszketve fél minden jellegzetességtől. Az illusztrációk nagy része ugyanez. Akad olyan is, mikor egy oldalszaporító banalitás kitűnő illusztrátor hátán kapaszkodik fel a méltatlan magasba. Persze mint az unalmas ember beszédjének, ezeknek az álmeséknek is van egy nagy hasznuk. Jót lehet aludni tőlük! Az esti mesék egyik küldetése egyébként éppen ez, na hát talán ezért van rájuk ekkora szükség. Általában a gyermekirodalom és -zene az erős pénzszag miatt komoly szemétlerakat. Olyat, hogy világító szellem segítse, és bíráló szavakkal értékes felé terelje ezt a szélesen hömpölygő folyamot, már jó ideje elképzelni sem lehet. Áldott legyen Kodály emléke!

Néhány nappal vagyunk a trianoni centenárium után. A diktátum traumája a magyar nép meséin nyomot hagyott?

Talán ez utóbbi. Mesében, dalban könnyű és jól is esik megmutatni, hogy nem feledkeztünk meg egymásról. Hogy szükségünk van felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki barátainkra, testvéreinkre. Ők a magyar nemzet aranyfedezete. Például itt van a régmúlt idő. Nélküle a magyar nyelv pontosságából, színéből, tollaiból veszít. Alacsonyabb a röpte. Már nem lát olyan magasságból. „Oda járogattam volt…” Felvidéki édesapám még Pesten is így tudta meghatározni már korábban elhagyott valamely szokását. Erdélyben kettőt lép az ember, hallhat ilyet. Ilyet s hasonlókat használni, beléjük életet lehelni nekem olyan, mint a trianoni sebet kötözgetni, gyógyítgatni. Csak egy nemzetben tudok gondolkodni. A trianoni veszteség – talán észrevétlenül – úgy változtatja meg a meséket, legalábbis az én kis meséimet, hogy gyanús szenvedéllyel vetem rá kihaló szavakra, szómagoncokra magam. Játszom velük, ide-oda gurigatom őket, megkeresem a helyüket, s beillesztem őket. Távoli, elcsatolt, poros, saras területek így nélkülözhetetlen tájékozódási pontjaim lesznek.

Művész úr, a beszélgetés elején említette, hogy figyeli a természet küzdelmeit. Az emberiség küzdelmeit is figyeli?

Igen, fél füllel. Annyi sötétség, sőt fekete lyuk bukkan fel a horizonton, hogy ha az ember egészen odafigyel, elveszíti a jókedvét.

Az „emberiség figyeléséről” eszembe jut egy régi kínai mese, amelyben a császárnak nincs utódja. Születik végül egy gyermeke, egy fiúcska, de hát vak. Így nem lehet birodalmat igazgató császár belőle, kidobják hát szegénykét az erdőbe. A fiúcskát az erdő állatai nevelik fel, majd falusiakkal ismerkedik meg, híres mesemondó lesz belőle. Öles léptekkel haladok ám… (nevet) Felkerül az udvarba, mesét mond a császárnak is, s ekkor az uralkodó rájön, hogy ez az ő fia. Mondja neki, cseréljünk helyet, fiam, te alkalmasabb vagy a trónra, hát te vakon is messzebb látsz, mint én! Azt feleli erre a kis vak mesemondó: Apám, te már egyszer meg akartál ölni, most megint meg akarsz? Evvel nyakába veszi Kínát, és járja tovább mesemondóként a vidéket. Tehát a hosszú vándorlással megszerzett, érzékeny igazságot sajnálta trónra cserélni. A sokak igazsága nagyobb kincs volt számára, mint az egész birodalom. Érezte, hogy onnan az már nem látszik tisztán.

Így a beszélgetés vége felé szóljunk akkor az út elejéről. Hogy lett Berecz Andrásból székely mesemondó, úgy, hogy apai ágon gömöri, anyai ágon nagykunsági származású?

Talán azért mondogatnak ilyesmit, mert leginkább Kelet-Erdély volt rám nagy hatással, sokat jártam arrafelé, a legrégebbi dallamokkal, dallamcifrázatokkal, nyelvi fordulatokkal ott találkoztam. Műsoraimból is ez hallható ki leghamarébb. Barátságok születtek ott, sokkal több történt, mint népdal-, vagy mesegyűjtés. Az észjárásuk kicsit átjárta az enyémet. Tanultam meséket nyomtatásból is, de nagyobb kincsnek tartom azt az alapot, amelyet főleg erdélyi útjaim során szereztem. Nem egy lekottázható, leírható, kitapogatható bálványt szerettem volna átölelni, hanem az állandóan változó dalok, mesék lelkét elcsípni. Székely nem lettem, de énekes mesemondó igen. Amúgy meg tiszteletbeli székely vagyok, örömmel is fogadtam a szép kitüntetést, hazajárok közéjük és ők is sokan énhozzám.

Milyen lesz újra színpadra állni? Lesz karanténmese Berecz András 2020-as repertoárjában?

Hát kíváncsi vagyok. (nevet) Valószínűleg önkívületi állapot lesz az, mikor újra közönség elé kerülök. Nem tudom megmondani, miről fogok mesélni. Azt majd kihozza a pillanat. A karanténmeséimet folyamatosan Facebookra dobtam „Palackposta” címen. Ezeket nemsoká YouTube-csatornára tesszük. Talán mondogatom is majd őket. Csak kerülnék már oda!

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/25. számában)