A megtévesztett könyvgyűjtő
Szilágyi Sándor (1827–1899) a 19. századi magyar történetírás egyik kiemelkedő alakja volt. Mivel Kolozsvárott született, talán érthető, hogy számos műve (monográfiák, életrajzok, tanulmányok stb.) elsősorban Erdélyhez köthetők.
Egyik monumentális munkájának a címe Erdélyország története tekintettel mívelődésére, de könyvet szentelt Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek diplomáciai kapcsolatainak is. Ő volt a szerkesztője a tízkötetes A magyar nemzet története című vállalkozásnak is, amelyet a millennium alkalmából jelentettek meg.
Szilágyi hivatalnokként kezdte, majd az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után rövid életű irodalmi folyóiratokat indított, de ezeket többnyire egy-két szám után betiltották vagy bezúzták. Közben Nagykőrösön középiskolai tanárként is dolgozott, és számos jeles íróval, költővel került közelebbi kapcsolatba.
Arany Jánossal baráti volt a viszonya, a nagy költő gyakran tréfás verseket is írt róla.
Az egyik legemlékezetesebb disznóöléshez kötődik. Afféle köszöntőversnek szánta, és ebben a malac és gazdája között vont párhuzamot. A kilenc strófából álló „alkalmatossági vers”-et most nem idézném, csak a következő négy sort: „Csupán egy különbség van, fájdalom köztök, / Az, hogy a malacból jóízűen ösztök, / De szegény Sándornak, ha majd így jár szinte, / Nem lesz neki bezzeg ilyen tora, mint e!” A történész értette a tréfát, sőt megtisztelve érezte magát és később három alkalommal is közzé tette a verset nyomtatásban.
Tudósként tisztelet övezte, a Magyar Tudományos Akadémia 1857-ben levelező, 1873-ban rendes tagjává választotta. Míg az 1850-es években indított folyóiratait és időszaki kiadványait a hatalom betiltotta, a később alapított folyóiratok (Századok, Történelmi tár stb.) főszerkesztőjeként – ha fogalmazhatunk így – sokkal sikeresebb volt, amit természetesen a megváltozott politikai viszonyoknak is betudhatunk.
Szilágyi Sándor gyermekkora óta szenvedélyes könyvgyűjtő volt, és évtizedekkel később, 1878-ban – nyilván nem érdemtelenül – őt nevezték ki a Magyar Királyi Tudományegyetem könyvtárának igazgatójává. Nagykőrösön volt tanár, amikor az alábbi humorosnak mondható történet megesett vele. Kollégája és barátja, Mentovich Ferenc (1819–1879) költő és filozófus – aki később a marosvásárhelyi református főiskola tanára lett – ismerte Szilágyi könyvek iránti rajongását és azt is tudta, hogy a látszólag kopott vagy ócska külsejű könyvek is érdeklik őt.
Egyszer egy ilyen könyvvel állított be barátjához, akinek azt mondta, hogy vadászni volt valahol, és egy tanyán bukkant a kötetre, amelyet potom egy forintért megvett. Állítása szerint volt ott még több hasonló is. Szilágyi örömmel fizetett a ritkaságnak vélt könyvért, és alig várta, hogy Mentovich, ígéretéhez híven, egy újabb példánnyal állítson be. Néhány nap múlva hozta is a következőt, de ezért már többet kért, Szilágyi hajlandó volt ezt is megfizetni. Harmadik alkalommal egy olyan ritkasággal állított be, ami már gyanút ébresztett Szilágyiban.
Ezúttal idegesen bele is lapozott a könyvbe és hamarosan rájött, hogy az a saját könyve.
Hangját megemelve rákiáltott Mentovichra: „Te semmirekellő! Hogy képzelted? Hiszen ez az én könyvem!” Mentovich azonban nem jött zavarba, hanem ártatlan képpel csupán ennyit mondott: „Természetesen a te könyved, ahogy az a másik kettő is, amelyet megvettél. Csak akkor még nem jöttél rá!” Szilágyi végül jóképet vágott a dologhoz és a kifizetett forintjait sem követelte vissza.
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
