A karnagy „hangszere” a kórus - interjú Józsa Mónika karnaggyal
Józsa Mónika neve fogalom a felvidéki kórusmozgalomban. Karnagy, ének-zene szakos tanár, egyetemi oktató. Afféle egyszemélyes intézmény, az énekkarok nagykövete. A legszebb hangszerrel, az emberi hanggal dolgozik. Nemrég KÓTA Életműdíjban részesült, ami igazán rangos elismerés. Ám, ahogy mondja, az ember nem a díjakra „hajt”, hanem a hivatását szívvel, lélekkel és elkötelezettséggel végzi. 1992 óta tanít a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen és több kórust is vezet. Vargabetűkkel jutott el oda, hogy megtalálja élethivatását.
Kezdjük talán a gyerekkornál... Mikor varázsolta el az éneklés?
Ezt sokszor megkérdezik, de valójában soha nem tudtam, mi szeretnék lenni. Úgyhogy mindig el szoktam mondani, nem én választottam a hivatást, hanem a hivatás választott engem. A családunk énekes család volt mindig. Édesapám, édesanyám állandóan énekeltek munkavégzés közben, családi ünnepek, baráti összejövetelek sosem lehettek dalolás nélkül. Gyakran tizenkettő, tizennyolc ember is énekelt egy-egy születés- vagy névnapi találkozón, szinte zengett a ház. Számomra ez volt a természetes közeg. A szüleink mindegyikünket – hárman vagyunk testvérek – beírattak a zeneiskolába. Engem hegedűre, amitől ugyan nem voltam annyira lelkes, inkább természetesnek vettem a zeneiskolai képzést. De úgy látszik, édesanyámtól, aki kirakatrendező volt, örököltem egy kis művészi vénát.
Sikerült megbarátkozni a hegedűvel?
Végül is igen, de sose volt igazán a szívem csücske ez a hangszer. Elvégeztem az első ciklust, aztán később a második ciklust is a zeneiskolában. Emlékszem, édesanyám annak idején, amikor középiskolát kellett választani, megkérdezte a hegedűtanáromat, hogy neki mi a véleménye arról, hogy esetleg konzervatóriumba jelentkeznék. És ő azt mondta, hát annyira azért nem tehetséges ez a lány.
Ezért aztán a galántai gimnáziumot választottam. Engem ez az iskola nagyon vonzott, mert ott foglalkoztak népzenével, működött esztrádcsoport. A színpad, a szereplés nem volt idegen tőlem, mert gyermekkoromtól kezdve jártam szavalóversenyekre, még a Jókai Napokon is kaptam első díjat, de az már jóval később volt. A gimnázium esztrádcsoportjában is szívesen vállaltam volna bármilyen szerepet, de aztán mégiscsak a zenekarban „landoltam” hegedűsként. Később a zenekar prímása lettem.
Akkor tehát az alapozás megvolt, a kellő muníciót meg is kapta?
És ott már valami elkezdődött, vagy ott, belül „mocorogni” kezdett a kórusének iránti érdeklődés?
Nem, ez nem ilyen egyszerű történet. Volt a falunkban, Vágán egy plébános úr, Danczi Lajosnak hívták. Nagy tudású ember volt, igazi polihisztor. Egy kicsit értett a néprajzhoz, de a művészetek felé is nyitott volt. Gyűjtötte a néprajzi szokásokat a falunkban, a népénekeket, ezek közül többet lejegyzett, publikált is, és odafigyelt a vágai hagyományok ápolására, a népi vallásosság gyakorlatára.
Nálunk 33 évig volt pap és annak idején minket, akik zeneiskolába jártunk, nagyon fölkarolt. Vett a plébániára egy harmóniumot, s azon mi rendszeresen gyakorolhattunk. Mert kántorra volt szüksége a templomunknak. Voltunk vagy öten-hatan gyerekek, és ha jól emlékszem, én tulajdonképpen 13 éves koromtól már kántorkodtam.
A hegedűhöz hozzájött az orgona. A litániákon már egy-egy népéneket ránk bízott, mindegyikünk játszott valamit és ezt izgalmasnak találtam. Ő látott bennünk fantáziát és elvitt Budapestre, a kántorképzőbe. Én valahogy ott ragadtam, mert négy évig minden nyáron egy hónapot ott töltöttem az 1974 és 1977 közötti években.
Ez viszont akkor még keményen a szocializmus időszaka volt, nem lehetett csak úgy átjárni Magyarországra, ráadásul kántorképzőbe…
Bizony. 1974-ben kezdtem járni a gimnáziumba, és mivel előtte már kántorkodtam, probléma volt, hogy ilyen „káderlappal” egyáltalán felvegyenek. Úgyhogy a legnagyobb titokban kellett tartani azt, hogy én nyaranta oda járok. Igazából ott találkoztam egy olyan szintű zenei képzéssel, ami engem megragadott. Mindenféle tantárgyaink voltak a kántorképzőn – gregorián, zeneelmélet, szolfézs, karvezetés és kórusének, hogy csak néhányat említsek. Megismertem a Kodály-módszert, legalábbis az alapokat. Karvezető tanárom, Tardy László a Mátyás-templom karnagya volt és általa valahogy megszerettem a vezénylést. Ráadásul többen biztattak, hogy jól csinálom, „jó a kezem”, mármint a vezénylésre. Az utolsó éves tanévzáró Te Deum alkalmával a szentmise felajánlási énekét én vezényelhettem. Ez Palestrina Jesu Rex című kórusműve volt, és ez volt az első nyilvános szereplésem karnagyként. 1977-et írtunk abban az esztendőben, és bár ez csak egy halvány szárnypróbálgatás volt, én mégis innentől számolom a karnagyi pályafutásomat.
Simán vezetett az út a karnagyságig, kórusvezetésig?
Egyáltalán nem. Kacskaringókkal, vargabetűkkel. Debrecenben vagy Budapesten szerettem volna karvezetést tanulni, de akkoriban a külföldi tanulmány lehetősége nem volt egy egyszerű történet, ráadásul a szocialista pártvezetés szemében én „persona non grata” voltam.
Akkor már volt egy pici karvezetési gyakorlatom még a kántorképzőből, s Vágán, a szülőfalumban átvettem az énekkart, amit korábban az alapiskola énektanára vezetett. Később anyasági szabadságon lévő karnagyokat helyettesítettem Felsőszeliben, Szencen, hogy ne tartsanak szünetet az énekkarok, hanem folyamatos legyen a munka.
Józsa Mónika beugrott?
Így is mondhatjuk. Aztán 1979-ben indult Pozsonyban a Népművelési Intézetben egy karvezetőképzés és jelentkeztem. Ott Janda Iván tanította a karvezetést. Általa kerültem a tanítókórusba, amely akkor még a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara néven működött. Kórustag lettem, s ott hallottam kollégámtól, Stubendek Istvántól, hogy elvégezte Budapesten a Felsőfokú Karnagyképzőt.
Ez megütötte a fülemet és elhatároztam, hogy én is megpróbálom. De ott követelmény volt a felsőfokú zenei végzettség, ami nekem még nem volt abban az időben. Velem kivételt tettek, és elkezdhettem a képzést. Párkai István volt a karvezetés tanárom. Egy életre nyomot hagyott bennem, de bátran állíthatom, másokban is, akiket ő tanított. Nagy tudású, karizmatikus egyéniség volt, karnagyok generációját nevelte a Zeneakadémián.
A Felsőfokú Karnagyképzőbe négy évig jártam, havonta egy hétvégén, nyaranta pedig hosszabb bentlakásos képzésre. 1981 és 1985 között, amikor nem volt szabad Magyarországra utazni. Meghívókat szereztem be, mert az kellett ahhoz, hogy kiengedjenek, de fölhívtam a vámhivatalt is, hogy nekem mennem kell, engedjenek át. Rövidre fogva, nem akármilyen tortúrát kellett végigjárnom ahhoz, hogy egyáltalán kiutazhassak Budapestre, a képzésekre.
Utána jött az egyetem?
Az még nagyon messze volt. Előtte Pozsonyban, a Csemadokban voltam egy ideig ének-zenei szakreferens, amiben az volt a jó, hogy sok kórushoz küldtek szaktanácsadásra Szlovákia magyarlakta vidékeire, ahol remélem, tudtam segíteni, és ez engem is inspirált. Amikor a pozsonyi Csemadok-munkám befejeződött, válaszút elé kerültem.
Munka mellett végezte el?
Igen. Az Ifjú Szivek énekkarának karnagya, Kovács Kálmán akkor kiutazott Törökországba egy évre, és helyettest kerestek. Rám bízták az énekkart; akkor még Kulcsár Tibor volt az igazgatója az együttesnek. Amikor Kálmán visszajött, maradtunk mindketten, így néhány évig két karnaggyal az élén működött az Ifjú Szivek énekkara. A sors úgy hozta, hogy Vass Lajos éppen aznap halt meg, amikor a főiskolai diplomakoncertem volt a pozsonyi Vigadóban.
Nem sűrűn volt magyar karvezetőnek diplomakoncertje a pozsonyi Redutban. És utána hova vezetett az út?
A nyitrai főiskola jött utána, de az se volt olyan nagyon egyszerű. A kollégám, Kovács Kálmán mindig szorgalmazta, hogy menjek oda tanítani. Addig-addig noszogatott, míg végre kötélnek álltam és jelentkeztem. De akkor még azt mondták, nincs szabad hely. A bársonyos forradalom után megváltoztak a társadalmi viszonyok és a lehetőségek, megüresedett ott egy állás. A néhai kolléganőm, Szakall Katalin üzent, hogy lesz egy pályázati kiírás, énektanárt keresnek Nyitrára, a magyar tagozatra, próbáljam meg. Én voltam az egyedüli pályázó, a Jóisten is segített és azóta ott vagyok.
Mi a legfontosabb tulajdonsága a karvezetőnek? Mert a laikus csak azt látja, hogy áll a kórus előtt, néha integet, néha ránéz az kórustagokra, de valójában mi történik ott?
Nagyon sok mindent kell tudnia. Fontos a szakmai háttértudás, tehát hogy legyen zenetörténeti ismerete, stílusismerete, harmóniai ismerete, nyilván a lapról olvasás és hangszerjáték is nélkülözhetetlen, és még sok minden más. Minden énekkari tagot és azok képességeit ismernie kell. Jártas kell, hogy legyen a hangképzésben, tudnia kell, hogyan formálhatja széppé, hajlékonnyá az énekhangot, és abból hogyan tud egységes kórushangzást teremteni.
A karvezetőnek saját magának kell megépítenie a hangszerét, ami maga a kórus. Nem árt, ha jó pszichológus és jó tanár is egyben. Az empátia és a türelem elengedhetetlen. De mindenekelőtt jó muzsikusnak kell lennie, mert amikor már összeáll a darab a próbákon, az még nincs kész, azt még formálni, hangolni kell, abból még muzsikát kell varázsolni.
Közben pedig szabadulnak föl az endorfinok?
Egy-egy jól sikerült koncert öröm a kórustagoknak, és nyilván a közönséget is megérinti. Ha kiesik egy-egy szólista, vagy több énekes megbetegszik, akkor bizony el kell dönteni, hogy még meg tudjuk-e csinálni a koncertet vállalható szinten, esetleg át kell-e alakítani a repertoárt. De az is kellemetlen, amikor a próbáról hiányoznak az emberek. Mert az előadás tégláról téglára épül. Ha kimarad egy tégla, nincs mire a következőt ráhelyezni, ilyenkor mindig vissza kell lépni egy korábbi tanulási szintre.
Mintha a fiatalok számára már kevésbé lenne vonzó az éneklés…
Az alapiskolákban nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a zeneoktatásra. Jó lenne, ha minden iskolának lenne saját kórusa. Ehhez jó zenetanárok kellenének. A legtöbb helyen nincs szakképzett ének-zene tanár, és sajnos Nyitrán is kevés a magyar ajkú zenetanár jelölt. Ott ugyan a jövendő zenetanárok oktatása szlovákul zajlik, de énekkarra hozzám járhatnak, a magyar kórusba.
Hogyha valaki késztetést érez arra, hogy énekkarvezető legyen, most hol tanulhatja ezt?
A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége megteremti ezt a lehetőséget. Már 2006-tól kezdődően rendszeresen vannak karvezetőképző tanfolyamok a pedagógusszövetség nyári egyetemén. Ez minden évben négy-ötnapos, amelynek a végén, a zárókoncerten minden résztvevő vezényel egy-egy művet.
Nagyon jó hangulatúak ezek a képzések, rengeteg énekléssel, kacagással, muzsikával. Közben igyekszünk koncertkésszé formálni a kiválasztott repertoárt, amiben minden résztvevő talál testhezálló feladatot, amit a koncerten a közönség előtt is meg tud mutatni. Nyilván nem egyszerű feladat a vezénylés, sokféle háttértudásra van szükség, de maga a zeneszerző által megálmodott mű a próbafolyamat alatt születik meg, a koncerten a karnagy már csak vizuális úton tudja közvetíteni az utasításait, formálni a zenét, lélekkel teli muzsikát varázsolni.
Szeptembertől pedig a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusában is indítunk majd karvezető képzést, ahová jelentkezhetnek az ének-zene tanárok, vagy bárki, aki indíttatást érez ez iránt a hivatás iránt.
Kodály szerint a zene mindenkié. Adódik a kérdés, vajon mindenki tud énekelni?
Az a tapasztalatom, hogy mindenki tanítható. Számtalan olyan hallgatóval találkozom az egyetemen, akik állítják, ők nem tudnak énekelni. Sokszor kiderül, szép hangjuk van, csak soha nem nyitották ajkukat az énekre, tehát gyakorlatlanok. Amikor odajönnek az óvóképző tanulmányi programra, mindenkit megénekeltetek a szemeszter elején, rávezetem őket arra, hogyan énekeljenek, hogyan használják a hangszerüket, ami a torkukban van. Akár fél év alatt is nagyon sokat képes fejlődni a hang, ha jó kézben van a „hangszer”, és kellően motivált, gyakorlásban lelkiismeretes a tulajdonosa.
Mi az, amitől egy énekkar igazán jó?
Mindenekelőtt olyan énekesek, olyan emberek közössége kell, hogy legyen, akik szeretik egymást. Szeretet nélkül semmi se működik. Egy olyan közösség, amely szeret énekelni, megfelelő szakmai vezetés alatt kincseket tud előbányászni a zeneirodalom kimeríthetetlen forrásából – mert ez egy feneketlen kút. A kórusirodalom remekeit életre tudja kelteni, lélekkel teli muzsikává varázsolni. A jó kórus a közönségnek örömet ad, szívet melengető érzést, jólesik hallgatni és a nézőtéren ülő elfelejti a búját-baját. Olykor talán még a szeme is bepárásodik, a lelke szinte szárnyal. Azt gondolom, hogy akkor teljesítjük jól a feladatunkat, ha ami nekünk is öröm, azt szeretettel adjuk a közönségnek, ők pedig gyönyörűséget éreznek, mikor hallgatják.
CV:
Józsa Mónika 1959-ben Vágán született. Tizenhárom éves korában már kántorkodott szülőfalujában, később számos karvezetői képzésen részt vett. A Pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán 1992-ben diplomázott, ahol később doktori fokozatot is szerzett. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészti Egyetemen 2003-ban szerzett diplomát. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának oktatója, a felvidéki magyar kórusmozgalom meghatározó személyisége. A Galántai Kodály Zoltán Daloskörnek 1982-től karnagya. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának előbb énekese, szólamvezetője, majd karnagya volt, 2006-tól pedig művészeti vezetője. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Kórusának karnagya. Munkásságát számos szakmai díjjal és kitüntetéssel ismerték el.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/12. számában.
