A Hunyadi sorozattal kicsit meghaladtuk Trianont - interjú Bán Mórral
Felébreszthető-e a nemzeti büszkeség a történelmi múlt bemutatásával? Hozzátehet-e a Hunyadi sorozat ahhoz, hogy a szomszédos népek elfogadják, a múltunk, a történelmünk közös? Átélhetővé, vagy legalább meghaladhatóvá tehető százöt év után a trianoni trauma? Bán Jánost, vagy ahogy a népszerű Hunyadi-regényciklus írójaként és a nemrég nagy sikerrel bemutatott tévésorozat forgatókönyvírójaként ismerik, Bán Mórt kérdeztük.
Ha már a Felvidéken beszélgetünk, adódik a kérdés, a felvett írói neve, a Mór nincs-e átfedésben Jókai Mórral, Komárom híres szülöttével?
De igen, erőteljesen… (Nevet.) Egyrészt tiszteletadás, hiszen számomra Jókai a mesélőkedvével, alkotói tehetségével mindig olyan példakép volt, aki motivált és inspirált. Hosszú ideig újságíróként dolgoztam, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem szerencsés az újságírói munkát és a novellákat, könyveket ugyanazon a néven jegyezni. Azt gondoltam, hogy a reményeim szerint nem csak számomra jól csengő irodalmi nevet felveszem.
Sokan a Hunyadi-regényciklushoz és a filmsorozathoz kötik a nevét, de ne hallgassuk el, hogy az írói pályája kezdetén a sci-fi és a fantasy világában próbálta ki magát. Látszólag a tudományos fantasztikum távol áll a történelmi regényektől, de elég Zsoldos Péter Avana-trilógiájára gondolnunk, mennyire nincs ez így. Az ön számára mi a közös metszet?
A történetmesélésben hiszek. Ha valaki egy jó történetet képes úgy elmondani, hogy az olvasók azt élvezettel fogadják be, abban az esetben majdnem mindegy, hogy az egy sci-fi, egy fantasy vagy akár egy történelmi regény. Gyermekkoromban ezeket a műfajokat kedveltem a legjobban. Mi még faltuk a történelmi regényeket, az indiánkönyveket, de már nagyon nagy örömmel olvastunk sci-fit, és bejött a fantasy, mint új műfaj. Arra jöttem rá, igazából nem egy műfajt szeretek, én a jó olvasmányokat szeretem. Amikor az ember bele tud úgy feledkezni egy könyvbe, hogy egész éjszakákon keresztül képes fennmaradni, nem tudja letenni a könyvet – én ezt borzasztóan szerettem olvasóként megélni.
Történelemtanárként magam is azt tapasztaltam, hogy az iskolapadokban ülő fiatalokból sok esetben hiányzik a múltunkhoz való kötődés, a természetes nemzeti büszkeség. Küldetésének érzi, hogy átadja a múltunknak azoknak a darabjait, amelyek felébresztik a nemzeti büszkeséget?
A nemzedékem még úgy nőhetett fel, hogy néhány olyan élményt kapott filmben, könyvben, amelyek átélhetővé tették a nemzeti múltunkat és felébresztették a nemzeti büszkeséget. Amikor én először láttam az Egri csillagok filmet, olyan hatással volt rám, amit soha nem éltem át korábban. Éreztem, hogy ez nemcsak egy jó történet, mert a Vadölő és a Winnetou is az, de ez annál sokkal több, mert rólunk szól, ez a mi történetünk, a mi országunkban játszódik. Ezt a gyönyörűségteljes érzést attól tartok, nagyon sok nemzedék nem kapta meg. Vegyük azt is számításba, hogy ezeket a történeteket újra és újra el kell mondani, hiszen minden felnövekvő nemzedéknek más igényei vannak, ahogy a filmek is megöregednek. Az én gyermekeim a Tenkes kapitányával már nem tudnak mit kezdeni, mert ma már annyira másképpen mondanak el a filmvásznon, tévéképernyőn egy történetet. Ugyanez igaz a regényekre is, Jókai nyelvi szépsége ma már kevesek számára bontakozik ki, a mai fiatal olvasó már lassúnak, nehezen olvashatónak tartja. Bármennyire fájdalmas, ez így van rendjén.
Mindig csodálkozunk és rosszallóan figyeljük, hogy nem alakul ki a fiatalokban a nemzettudat, de hát nem is tud. Lehet olyan családi közeg, ahol ez átöröklődik, de nem minden esetben.
A történelemszemlélet formálása évtizedekig nem arra koncentrált, hogy a nemzeti büszkeséget felerősítse. Ebben volt jó adag tudatosság is, jól látom?
Olyannyira volt ebben tudatosság, hogy a kelet-közép-európai régióban mi jártunk a legrosszabbul…
Talán az NDK-val versenyeztünk…
Igen, mondhatjuk. Romániában a kommunista elsősorban román volt, másodsorban, harmadsorban is román és legfeljebb negyedsorban kommunista. Nálunk meg elsősorban internacionalista. Komoly kultúrpolitikai nyomás érvényesült, nagyon sokat tettek azért, hogy a magyar történelemhez ne alakuljon ki olyan kötődés, amely nagyon könnyen kialakulhatott volna.
Ehhez kellenek a hősök, mint Hunyadi…
Hát hogyne. Hősök helyett antihősöket állítottak elénk, a mítoszrombolás, a depressziós látásmód, a történelem szörnyűségeinek ábrázolása jött divatba. Ez egy végtelenül káros, aljas megközelítés.
Azért nem csak dicsőség köthető a korszakhoz, kijutott vereségekből, tragédiákból is. De hát a történelem ilyen, nincs csak dicsőséges és csak lehangoló korszak. Szerintem a múltunk megismerésével nemcsak az ismereteinket gyarapíthatjuk, de a szívbéli kötődési pontokat is. A múltbéli hősök nem voltak makulátlanok, hús-vér emberek voltak, de valamiféle kötődés mégiscsak kialakul feléjük. A Hunyadi tévésorozat sikere is azt bizonyítja, hogy a piedesztálra emelt szobrokból is tudnak olyan hús-vér karakterek válni egy film vagy egy regénysorozat révén, akik egy egész életen át elkísérnek. A budapesti Hősök terén álló szobrok többé már nem pusztán valaha élt történelmi alakok, sokkal többet jelentenek számunkra. Mélyen hiszek abban, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, a jelenben sem tudunk megkapaszkodni. És ez nemcsak ránk, magyarokra igaz, hanem minden népre, amely itt él a Kárpát-medencében, hiszen közös történelmünk van.
Sőt az sem mindegy, milyennek lát minket a világ. Sok fontos döntés, így a trianoni békediktátum is sok tekintetben azon múlt, hogy volt egy negatív kép a magyarságról a döntéshozók körében. Lát arra esélyt, hogy a Hunyadi sorozat sikere, ahol bemutatásra kerül, hozzájáruljon egy pozitív magyarságképhez?
Nyilván ez egy hosszú folyamat, akik Trianon előtt ezzel éltek, hosszú, kitartó munkát végeztek, hogy ez így alakuljon, hogy a magyarságról negatív kép alakuljon ki. Miért ne lehetne hosszú és kitartó munkával ezt megváltoztatni? Szerintem minden adott hozzá, a nemzeti múltunk, a karakterünk. Van egy mondás, néma gyereknek anyja sem érti szavát. Ha mi magunk nem mondjuk el azokat a történeteket, amelyekre büszkék lehetünk, miért tenné meg ezt más? A déli harangszó történetét nem ismerik a világban: elmondtuk nekik valaha olyan formában, amelyet a világ más népei élvezettel befogadnának? Nem.
Nagyon hiszek abban, hogy szisztematikus munkával ki tudunk alakítani olyan magyarságképet, amely méltó a múltunkhoz. Nem is elsősorban azért, hogy mit gondol rólunk a külföld, hanem a gyerekeink, az unokáink miatt. Ha ők nem öröklik át ezt a tudást, érzelmi azonosulást, akkor teljesen mindegy, hogy mit gondol a külföld, nincs értelme egy ilyen küzdelemnek. Ha az utódaink azonosulnak a múltunk hőseivel, akkor képesek lesznek változtatni azon is, hogy a világ hogyan tekint ránk, magyarokra. Én ebben azért hiszek, mert jó történeteink vannak.
Ahogy korábban utalt rá, a történelmünk közös a szomszédos népekkel. Az már más kérdés, hogy ők is így látják-e. Itt Szlovákiában van némi szkepszis bennem. Egy sikeres tévésorozat ezen is segíthet?
Mélyen hiszek benne, hogy igen. Mindent a mai, huszonegyedik századi szemüvegen keresztül próbálunk látni. A magyar–szlovák viszonyra is így tekintünk, miközben az őseink együtt éltek ezer évig. Amikor egy archeogenetikus megvizsgálja a Kárpát-medencében élők génjeit, arra jön rá, hogy ez majdnem egy nép, a tudatunkban van különbség. Nem a vér teszi magyarrá az embert. Hunyadi Jánosról pontosan tudjuk, hogy havasalföldi család leszármazottja, a Zrínyiek horvát föld szülöttei voltak, Petőfi szülei nem beszéltek jól magyarul, miközben Petőfinél magyarabb költő nincs.
Gárdonyi német családban született, az Egri csillagokat egy ilyen ember írta. Megjegyzem, Tolsztoj gróf is német származású volt, mégis, nála oroszabb lelket nem tudnék elképzelni. És ez így helyes. Meg kell értetnünk, csakis akkor van közös jövőnk, ha tudatosítjuk, hogy nem a másik rovására, hanem közösen van múltunk. Ezt el kell tudnunk fogadtatni a szomszédos népekkel, ez is egy küzdelem. Ez olyan, mint egy válás után visszatekinteni a múltra. Minden házasságnak voltak szép időszakai is.
Barátsággal is el lehet válni, bár ez a Kárpát-medencében nem sikerült…
Máshol sem, bár Nyugat-Európában talán vannak jobb példák. A kérdésre visszatérve, Szlovéniában már bemutatták a Hunyadit, és a nézők rácsodálkoztak arra, hogy az ő meséikben élő Mátyás király egy létező magyar uralkodó volt.
Ugyanolyan pozitív szereplő, mint a mi meséinkben?
Abszolút. Innen pedig már csak egy lépés annak a felismerése, hogy évszázadokig közösen harcoltunk a török hódítók ellen. Vagy említhetném Hunyadi Jánost; nincs a magyar történelemben olyan hé-rosz, akit ennyi nép szeretne a magáénak tudni. A románok szerint román volt, a szerbek szerint szerb. Ez azért van, mert ő tényleg közös hősünk. A történészek nagy vitákat folytatnak, kié volt igazán. Mindez azért ostoba vita, mert a 15. században egészen mást jelentett a nemzeti identitás, mint manapság.
Ettől függetlenül nagy szükség lenne arra a felismerésre, hogy nem az övék, nem a miénk, hanem a közös hősünk. Azzal együtt, hogy rengeteg kérdésben természetesen soha nem fogunk egyetérteni.
Viták a mi nemzetünket is feszítik. Az emlékezetpolitika is ilyen terület, sőt a történelmi filmjeink is azonnal politikai töltetű viták kereszttüzébe kerülnek. A Hunyadi minden jel szerint átlépett ezen. Ez minek köszönhető?
Azért próbálkoztak, voltak óriási nekifeszülések, kritikák is. Olyanok is, amelyekben volt igazság, én magam is úgy érzem. Viszont az igaz, a Hunyadi széria olyan értelemben szintet tudott lépni, hogy nem mészárolták le azonnal csak azért, mert megszületett egy ilyen sorozat. Sok néző, aki gyanakodva várta, azzal az előítélettel, hogy ez neki biztosan nem fog tetszeni, azt tapasztalhatta meg, hogy mégis elnyerte a tetszését. Minden ilyen politikailag motivált gondolkodásban ott van egy beárazott várakozás. Ha őszinték akarunk lenni, ez minden oldalnál megvan. Sokan azt tapasztalták, hogy a várakozásaik nem váltak be, mert ez egy nézhető, érdekes sorozat. Megtalálták benne azt, ami őket leköti.
Úgy gondolom, pont olyan filmekre és irodalmi művekre van szükség, amelyek képesek ilyesfajta közös alapot teremteni, mert amúgy is minden arról szól a hétköznapokban, hogy miben gondolkodunk másképp. Számomra íróként ez volt a leginkább felemelő érzés, túl azon, hogy megfilmesítették a könyvemet. Millió vita övezte a forgatókönyv elkészülését, a forgatást, de úgy gondolom, megérte. Nem akarom eltúlozni, de a nézőszám, a döntő mértékben pozitív fogadtatás visszaadták a hitet, hogy van értelme a történelmünket újra és újra feldolgozni. Nagyon nagy adósságaink vannak még.
Adódik a kérdés, lesz-e folytatás?
A könyvsorozat biztosan folytatódik, hiszen azt ígértem, hogy Mátyás és Corvin János élete is részét képezi ennek a sorozatnak. Most nagyon komolyan elkezdtünk azon dolgozni, hogy a tévésorozat is folytatódjon, ugyanilyen minőségben, nemzetközi színvonalon bemutathassuk Mátyás történetét. Ő volt az egyik legnagyobb reneszánsz uralkodó Európában, a magyar történelem egyik legtávolabbra látó, legmélyebben gondolkodó politikusának tekintem őt.
A lengyelekkel meg kellene csinálnunk egy Bem-sorozatot. Hiszek abban is, hogy a csehekkel és a szlovákokkal is rengeteg bepótolni valónk van.
Lehet-e hősöket találni a 20. században, amelyben egymást követték a nemzeti tragédiák, vesztes világháborúk és az ország feldarabolása. Adósságnak érzi-e ezt a korszakot bemutatni?
Szerintem ez a legnagyobb adósság, mert a huszadik század tele van kibeszéletlen traumákkal. Trianon olyan törést okozott, amin nagyon nehéz lesz túllépni. Talán csak azzal a belátással sikerülhet, hogy nézzük meg, a másik miért gondolja, amit gondol. Nagyon sok minden hiányzik ehhez, de a traumáink nemzeti szinten is megvannak. Nincs ebben béke, nincs rendbe téve sem az, ami az első világháborúban, sem, ami utána történt, a vörösterror, a fehérterror. Gyűlölethalmazok rakódnak egymásra. Ha őszinték akarunk lenni, valahol még mindig ezt szenvedjük meg, ezek a régi harcok folytatódnak. Nem beszélve a második világháború borzalmairól, a népirtásokról, amelyek mindenkit érintettek, nemcsak a zsidóságot, a frontra vitt katonákat. Minden kelet-európai nép rettenetesen megsínylette, megkockáztatom, függetlenül attól, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon fejezte be a háborút. Szerintem ezeket a történeteket nagyon jó lenne elmesélni, mert nem csúsztatásokon, hanem komplett hazugságokon nőttünk fel. Nagyapám mindig azt mondta, az a baj a világgal, hogy kicsit mindenkinek igaza van. De mindig hozzátette, nekünk a mi igazságunk számít.
Ma az anyaországban, a társadalom többségének, ha nincs közvetlen családi kötődése, Trianon már csak történelmi emlék.
Százöt év telt el a békediktátum óta. Hogyan lehet megélhetővé, de legalább meghaladhatóvá tenni a történteket, feloldva a traumát?
Trianon emberi tragédiák tömkelege, ebben például a magyar filmművészet vétkesen sunyi. Óriási művészi kihívás lenne egy olyan családregény vagy tévésorozat, amely a magyar, a szlovák, a román családok történetén keresztül mesélné el a békediktátum következményeit. Nemcsak azért, mert ez borzasztó nehéz, hanem talán félnek is az ilyen nagy kísérletektől. Rengeteg hazugságon kellene átlépni, és ragaszkodni ahhoz, hogy mi így látjuk ezt a történetet. Viszont hadd fűzzem hozzá, a Hunyadi sorozatnak van egy olyan szegmense, amelyről méltatlanul kevés szó esik.
Erre talán nem figyelünk eléggé, de ez egy óriási eredmény. Egy kicsit így is sikerült meghaladni Trianont. Ahogy a tehetségeinknek köszönhetően meg is fogjuk haladni újra és újra.
Megjelent a Magyar7 2025/22. számában.
