A hajtány
Gyermekkorom egyik nagy kulturális csalódása volt, amikor kiderült számomra, hogy a Winnetou, amit akkoriban még fekete-fehér tévén néztünk, nem is amerikai film, hanem német–jugoszláv–olasz.
Annyira azért nem fájt, mint amikor megtudtam, hogy Verne Gyula nem magyar író, de azért… Az akkoriban elérhető westernekben gyakran bukkant fel a vasúti közlekedés eszközeként a kézihajtány, amelyet az indiánok földjére pályázó vasútépítő munkások működtettek a pályaépítés során, amíg még a „vasparipa” nem járt.
Ebben a szerkezetben nincs motor, nincs váltó, nincs elektronika. Egy forgattyús-rudazatos mechanizmuson keresztül, hajtókarral hajtják meg a tengelyt.
A létező szocializmusban persze már nem futottak hajtányok. Évekkel később, a budapesti Vasúttörténeti Parkban járva viszont örömmel fedeztem fel, hogy pár száz forintért – napjainkban már egy ezresért – lehet hajtányozni.
Felülsz, megérinted a fémet, pumpálni kezded a hajtókart, a szerkezet mozgásba lendül, és a síneken önerőből zakatolva egy pillanatra visszaadja a gyerekkort, amikor még mindent fel akartunk fedezni, és a világ nagy kalandnak tűnt.
Pierre Brice-t (Winnetou) és Lex Barkert (Old Shatterhand) pedig odaképzeljük a sínek mellé…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/7. számában.
