A Felvidéken lettem magyar - interjú Kovács Koppánnyal
Van, aki a színpadon érzi otthon magát, a fények és a hangok világában, más a lovak csendjében, elvonulva találja meg a békéjét. Ezúttal olyan embert kérdeztünk, aki mindkét világot ismeri és szereti. Kovács Koppány zenész, férj, apa, egy zenekar frontembere és egy családi ranch gazdája amit barátaival működtet. Harminc éve vezeti a Rómeó Vérzik zenekart, megjárt mélységeket és magasságokat, elveszített fontos embereket, de közben olyan hidakat is épített a dalaival, amelyeken mi is átkelhettünk. Nemcsak zenéről kérdeztük, hanem az útról is, ami ide vezetett, a Felvidékig, a zenekarig, a családig és beszélgetésünk helyszínére, a ranchra, a csendbe. Ahol minden hang jobban hallatszik.
Gyerekként is ennyire végletesen élted meg a dolgokat? Már akkor is meg akartad mutatni, ami benned van, vagy az egyedüllét is helyet kapott az életedben?
Örökmozgó gyerek voltam. Mindenbe belekóstoltam, minden érdekelt. Szerettem, ha pezseg körülöttem az élet.
Ez az élmény annyira belém égett, hogy a tánc szeretete mindig is velem maradt. A sport idővel elmaradt, de a mozgás, az önkifejezés iránti vágy mindig is fontos része volt életemnek. De fontos volt a lecsendesedés, a feltöltődés is.
Néhányan talán nem is tudják, hogy nem a Felvidéken születtél, mára annyira a részévé váltál ennek a közösségnek. Hogyan kerültél ide?
1988-ban költöztünk Somorjára édesapámmal és a bátyámmal. Akkor 11 éves voltam. Két évvel korábban elvesztettem édesanyámat.
Ma már teljes szívvel és identitással felvidéki magyarnak tartom magam. Persze azt is szoktam mondani a színpadon, hogy az egri bikavér még mindig ott csörgedezik az ereimben, hiszen Egerben születtem.
Milyen volt 11 évesen egy idegen országba költözni? Milyennek láttad akkor a Felvidéket?
Teljesen más közeg volt. Talán pont ezért volt könnyebb a beilleszkedés is, mint amilyen ma lenne. Somorja akkoriban még nagyrészt magyar város volt. A gyerekek a játszótéren magyarul beszéltek, ha volt is egy-két szlovák gyerek, aki csatlakozott hozzánk, hamar megtanulták a nyelvünket, hogy be tudjanak illeszkedni. Az még nagyon más Somorja volt, mint a mai.
Szerinted hogyan változott a Felvidék?
Érdekes kérdés, mert a közügyekre igazából csak felnőttként kezdtem el tudatosan figyelni. A gyerekkoromban ez még nem volt téma, akkor csak éltem a mindennapokat, barátkoztam, táncoltam, sportoltam. A magyarságtudat itt erősödött meg bennem igazán, a néptánccal. Igaz, Egerben kezdtem táncolni, de Somorján folytattam. Jártuk a Kárpát-medencét, Erdélytől kezdve sok-sok helyszínen felléptünk. Ezek az élmények segítettek megérteni és mélyebben megélni, mit jelent felvidéki magyarnak lenni. Szóval, ha változást érzek, azt leginkább magamban látom, ahogy nőttem, úgy mélyült el bennem ez az identitás.
Nemcsak figyelsz a közügyekre, hanem aktívan részt is veszel alakításukban. A környék magyarságának egyik ismert személyisége lettél, sokféle szerepben.
Igyekszem tenni, amit tudok. Korábban a somorjai Csemadok helyi szervezetének az elnöke voltam, de most is elnökségi tagként tevékenykedem. Valahogy a közösségi ügyek sosem álltak távol tőlem, már fiatalon is mindig ott voltam, ahol szervezni, alakítani lehetett valamit. Részt vettem különböző megmozdulásokon, tüntetéseken is. Bennem mindig is erős volt az igazságérzet és nemcsak a saját igazamért, hanem másokéért is hajlandó vagyok kiállni. Főleg, ha a felvidéki magyarságot éri sérelem.
Látom ezt már szülőként is, hiszen van két lányom és egyre jobban érzem, mekkora súlya van annak, mit mutatunk, hogyan cselekszünk, mit hagyunk magunk után.
Szerinted hogyan lehet úgy nevelni a gyerekeket, hogy ők is továbbvigyék azt a bizonyos fáklyát?
Nehezen megfogható kérdés és azt hiszem, éppen ez a kulcsa. Nálunk ez sosem volt tudatos döntés vagy direkt nevelési elv. Egyszerűen csak így élünk és a gyerekeink ebben nőttek fel. A második lányomnál érzem leginkább, hogy mindez teljesen természetesen ivódott belé. A feleségemmel a Csalló Néptáncegyüttesben ismerkedtünk meg, ő is táncos volt, így nem volt kérdés, hogy a gyerekeink is kövessék ezt az utat, de sosem erőltettük. Ugyanazt az utat járják, amit mi is jártunk. Erdély, Felvidék, az anyaország, rengeteg fellépés, barátság, közös élmény.
Mondtad, hogy a Felvidéken kezdett el igazán formálódni benned a magyarságtudat. Ez annyira szép gondolat, hogy nem bírom elengedni... Ha jól értem, ez már középiskolás korodra erősen dolgozott benned. Hol tanultál akkor?
Egészségügyi középiskolába jártam, talán azért is, mert édesanyám is nővér volt. Valahogy ez a pálya már gyerekként belém ivódott. Amikor kicsik voltunk és anyukám éjszakás műszakban dolgozott, a bátyámmal együtt bementünk vele a kórházba, és egy üres kórteremben aludtunk, amíg ő szolgálatban volt. Ezek az élmények mélyen megmaradtak bennem.
Édesanyád elvesztése korán jött, mégis mintha kísérné az életedet. Mennyire van ő még jelen benned, és hogyan alakította mindazt, akivé lettél?
Azt hiszem, az ő hiánya vezetett el oda, ahol most vagyok. Nem közvetlenül, inkább tudat alatt formált. Amikor elvesztettem, még csak tizenegy éves voltam, utána édesapám nevelt minket. Magunkra voltunk utalva, az utcán tanultuk meg, mit jelent felelősséget vállalni, kiállni magunkért és másokért. Ezek az élmények adták meg az emberi tartást. Úgy érzem, az élet megmutatta, merre kell haladnom. Sokszor beszélgetek erről a feleségemmel is, hogyan jött a néptánc, a közösségszervezés, a Rómeó Vérzik…
Ha valamit csinálok, akkor azt teljes szívvel teszem. Legyen az zenekar, gyerektábor, vagy egy közösségi kezdeményezés. Ez hajt most is, harminc év után, amikor a Rómeó Vérzik még mindig színpadon van. És talán ebben is ott van anyám öröksége, az emberek iránti szeretet és a gondoskodás.
Az utcán tanultad meg azt is, hogy kiben bízhatsz, vagy épp kiben nem?
Abszolút. Azóta is sokszor kapok pofonokat, de szerencsére a feleségem nagyszerű emberismerő. Sokszor van, hogy figyelmeztet és rendre kiderül, hogy neki volt igaza.
Azt mondtad egyszer, hogy amikor megismerted a feleségedet, az volt a második születésnapod. Mit jelent ez pontosan és hogyan tudtátok összehangolni a családi életet a zenekar folyamatos jelenlétével?
Egyszerűen, nélküle nem tudnám azt az életet élni, amit most élek. Ő az a biztos háttér, aki mellett nyugodtan szárnyalhatok.
Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem vitázunk, egy jófajta „olasz” kapcsolat a miénk, ahol néha becsapódik az ajtó, de mindig ott vagyunk egymásnak. Ő az is, aki mindig a földön tart. Akármilyen nagy a színpad, akármilyen nagy a siker, jön a feleségem: „Rendben van, drágám, de holnap lenyírod a füvet, ugye tudod?” És ezzel a mondattal egy pillanat alatt visszahúz a valóságba. És ettől működik. Az, hogy esténként le tudunk ülni egy pohár bor mellé, beszélgetni, hülyéskedni vagy komolyan tervezni, az nekem maga a boldogság. A lányaim is ezt látják. Egyszer a nagyobbik azt mondta: „Apa, ti túl magasra tettétek a mércét.” A párválasztásra célzott, nekem ennél szebb visszajelzés nem is kell. Ahogy telik az idő, érzem is, hogy most jött el az ideje annak, hogy kicsit visszavegyek. Az utóbbi években tudatosan próbálom leegyszerűsíteni az életemet, ma már csak a család, a lovak és a Rómeó Vérzik köré szervezem a napjaimat. Ez a három az, ami igazán fontos. És talán most tudok törleszteni a feleségemnek.
Mikor született meg benned az igény a csendre?
Amióta megvan ez a ranch. Amikor csak körülnézek és hallgatom a csendet, mindig újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy mennyire jó, hogy létrehoztuk ezt. Sokszor csak kijövök ide egyedül, vagy lóval elmegyek a csallóközi „prérire”, mert én így hívom ezt a környéket, és csak sétálok. Néha letépek egy vadringlót, vadalmát és közben gondolkodom.
És hidd el, van még jó pár dolog, ami ott motoszkál a fejemben. A csend nem a leállás, hanem az elindulás lett számomra.
És amikor hosszú úton voltatok a Rómeó Vérzik zenekarral, voltak olyan csendek, amikor elmerültél a gondolataidban?
Nem igazán. Amikor Rómeó van, akkor nincs csend, csak a zenekar létezik. Beülünk a kocsiba, és onnantól megszűnik a külvilág. Testvérként működünk együtt, a turné, a setlist, a színpadkép, ezek pörögnek. Régen többet voltunk együtt, mint a saját családunkkal. Ma is, ha összeülünk, azonnal a zenéről beszélgetünk. Komolyodni próbálunk, de... hát ez a Rómeó Vérzik. És ez így van jól.
Mikor tudatosult benned, hogy a Rómeó Vérzik túlnőtt a határokon, szó szerint és átvitt értelemben is?
Őszintén? Talán soha nem tudatosodott teljesen, de ha egy pillanatot kell mondanom, az a Los Angeles-i fellépésünk volt, a legendás Whisky A Go Go klubban. Az a hely szentély a rockzenében, ott játszott a Doors, a Guns N’ Roses, a Mötley Crüe. Amikor lementünk a színpadról, simogattam a falat és azt mondtam magamnak: „Koppány, ezt elérted.”
120-as Škodával jártuk az országot, vittük a kazettákat, csakhogy játszhassunk. Egyszer aztán azon kaptuk magunkat, hogy turnézunk Magyarországon, a legnagyobb színpadokon. Ma már ott tartunk, hogy a legismertebb rockzenészek barátként köszöntenek. Idén novemberben a 30 éves jubileumunkat a Barba Negrában ünnepeljük, ha megtöltjük, az egy újabb álom beteljesülése lesz. De előtte még Somorján adunk egy nagykoncertet augusztus 16-án, a Szent István Napok keretében, ez a szívünk csücske.
Szerinted mi adja a Rómeó Vérzik esszenciáját?
A közvetlenség. Az egyszerűség. A bátorság. És legfőképp az őszinteség. Mi mindig arra törekedtünk, hogy ne játsszuk meg magunkat, sem a színpadon, sem a dalszövegekben, sem a közönséggel való kapcsolatban.
A szólókarriered kötődik ehhez a ranchhoz, letisztultabb életszakaszhoz?
Teljes mértékben. A szólólemezemet egyértelműen ez a hely, ez a nyugalom, ez a fajta lelassulás hívta életre. A Vadkelet hőse country ihletésű szövegeiben ott van minden, amit szeretek: a lovak, a természet, az itteni élet. Írtam dalt a lovamról is, meg azokról az érzésekről, gondolatokról, amelyek itt, a ranchon fogalmazódnak meg bennem. Ez a lemez egyfajta lenyomata annak, amit gondolok az életről.
Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a kétféle zenei világot?
Könnyen, mert a szólókarrierem most nem visz el sok időt. A fókuszban most a Rómeó van, de a szólóprojektek is jönnek majd, ha megérkezik az ihlet. Volt egy időszakom, amikor nem jött, amolyan alkotói válságban voltam, el is bizonytalanodtam.
Ha egyetlen dolgot üzenhetnél az olvasóinknak, mi lenne az?
Azt hiszem, a legfontosabb gondolat számomra az, amit a kezemre is tetováltattam: „Mindenki meghal egyszer, de nem mindenki él igazán.” Ez lett az életem mottója. Úgy érzem, egyre többen belefásulnak a hétköznapokba, pedig az élet ennél sokkal több.
És ami még tovább visz: építsünk közösséget. Szerintem ez az egyik legnagyobb erő. Ez az, amit üzenni szeretnék nemcsak az olvasóknak, de akár a politikumnak is. A közösség megtart, inspirál, és utat mutat.
Megjelent a Magyar7 2025/30. számában.
