A csendes mágus emlékére: Mihályfi Imre és egy kis tévéjáték-történet
Lassan egy hónapja már, de csak most adtak hírt róla, hogy dimenziót váltott, s átköltözött az égi társulatba Mihályfi Imre, a Magyar Televízió legendája, aki közel 70 tévéfilmet és négy játékfilmet forgatott, s ott volt a kezdeteknél, amikor a tévéjátékokat még élőben közvetítették, s nem készült róluk felvétel. Sellő a pecsétgyűrűn, Menekülés a börtönbe, Iván Iljics halála, A gyáva, A megközelíthetetlen, A közös bűn, Vendégség, Elveszett paradicsom vagy a sorozatok: Őrjárat az égen, Appassionata vagy A Szórád-ház. Mennyi ismerős filmcím, mennyi emlékezetes élmény, mégis levesen vannak, akik tudják, mindezen tévés élményeinkért a minap 94 éves korában elhunyt Mihályfi Imre a felelős, aki ott volt a magyar televíziózás kezdeteinél.
Pár hónapi kísérletezés után a Magyar Televízió 1957. május 1-jén kezdte meg a rendszeres műsorsugárzást. Akkoriban a tévé még nem volt önálló intézmény, egészen 1974-ig a Magyar Rádió égisze alatt működött. Az első időkben heti négy-öt óra műsoridő 1957 végére emelkedett tíz órára. 1958 márciusától már kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap, áprilistól pedig kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap volt adás. 1960 januárjától ötnaposra bővült a műsorhét: keddi, szerdai, csütörtöki, szombati és vasárnapi adásnapokkal, aztán egészen a rendszerváltásig már csak a hétfői napon volt adásszünet, s már két csatornával.
Többségüknek önálló tévéműsora is volt (Önök kérték, Delta), de nem egy közülük feltűnt tévé- és játékfilmekben is. 1958-ban, a tévének Magyarországon 16 000 előfizetője volt, ami 1959-re 59 500-ra, 1960-ra 104 000-re, 1962-re pedig már 325 000-re emelkedett. Kezdetben csak a kiváltságos elvtársak meg egy-két élmunkás engedhették meg maguknak a tévékészülők megvásárlását, de pár éven belül már kalákában nézték az emberek az új csodát, emlékszem, még a hetvenes évek végén is az egész tágabb család és a szomszédok is összejöttek, ha egy-egy jó film, sorozat, vagy épp a Táncdalfesztivál vagy a Ki mit tud? ment a képernyőn.
Vitray Tamás mesélte, hogy sokáig megszokásból egy-egy focimérkőzést az emberek a lehalkított tévékészüléken néztek, miközben a rádiót bekapcsolva Szepesi György közvetítését hallgatták. Az egyes össznépi vetélkedők közönségszavazása pedig úgy zajlott, hogy egy adott időben minden elektromos háztartási készüléket be kellett kapcsolni. Ezt figurázza ki a Koncz Gábor főszereplésével készült Gyula vitéz télen-nyáron című Bácskai Lauró István-filmparódia.
Ma már többségünk valószínűleg elképzelni sem tudja, hogy az első tévéjátékok élőben kerültek adásba, s ezért nagyon sok előmunkát, próbát igényeltek. Az első pár film így nem is maradt az utókorra. De gyorsan beszereztek egy telerecording készüléket, amellyel az élő adást már sikerült megőrizni az utókor számára, aztán a folyamatos fejlődésnek köszönhetően már sikerült átállni a videófelvételekre, s ezáltal a tévéfilmkészítők munkája már sokkal egyszerűbbé vált.
Ezek a bizonyos első tévéfilmek többnyire egy-két helyszínen játszódtak, sokkal nagyobb szerepet játszottak a dialógusok, s két jelenet közben külső felvételeket vágtak be, amely kapcsolatba volt hozható az adott darabbal.
Ahogy Lakatos Gabriella filmtörténész egy tanulmányában megírja, 1958-ban 8, 1959-ben 15, 1960-ban 16, 1961-ben 13, 1962-ben 21, 1963-ban 21, 1964-ben 37, 1965-ben pedig 34 tévéfilm és tévéjáték készült. Az első tévéfilm, a Tanya a viharban 1958. március 21-én 20.40 órakor került adásba Katkics Ilona rendezésében.
A Dobozy Imre történetéből készült film (ő jegyezte a Hattyúdal és A tizedes meg a többiek forgatókönyvét is) pár évvel később immár moziváltozatban, Keleti Márton rendezésében (Tegnap) a filmvászonra is eljutott. Katkics Ilona mellett Zsurzs Éva, Marton Endre, Várkonyi Zoltán és Gellért Endre színházi rendezők is ott voltak a kezdeteknél, pár évvel később jött Hajdufy Miklós , Esztergályos Károly, Kazán István, Horváth Tibor, Egri István, Szinetár Miklós és sokan mások, akik megalapozták a magyar televíziózás aranykorát.
Évente mintegy 70-80 tévéjáték készült évtizedekig, amelyek nemcsak idehaza, hanem a külföldi tévéfilm-fesztiválokon (Monte-Carlo, Prága, Cannes) komoly szakmai sikereket arattak.
1961-ben Monte-Carlóban Zsurzs Éva Arany Nimfa-díjat kapott a Nő a barakkban című tévéjátékáért, amelynek forgatókönyvét a kassai Palotai Boris írta. Két évvel később másodszor is díjazták az Epeiosz-akció című filmjéért, míg 1964-ben az Ádám Ottó rendezte Ők tudják, mi a szerelem című Hubay Miklós dráma tévéfilmváltozata kapta meg az Arany Nimfát, amelynek érdekessége, hogy az akkor alig pályakezdő Sinkovits Imre játssza az idős Berliozt Tolnay Klári oldalán. A darabot évtizedekkel később újra megtévéfilmesítik, sőt a Várszínház egészen Tolnay 1998-ban bekövetkezett haláláig a műsorán tartja.
1964-ben elkészül az első magyar tévéfilmsorozat is, A Tenkes kapitánya Zenthe Ferenccel a címszerepben.
Az első színes tévéfilmre 1967-ig kell várni, A koppányi aga testamentumát még a szerző, Fekete István életében Zsurzs Éva rendezi, s a film igazi kasszasiker a mozikban is. „Az első művek igazi »drámája« abban rejlik, hogy akik készítették, pontosan olyan kiszolgáltatottak voltak a pillanat ihletének, mámorának, szerencséjének, mint azok a híradósok, dokumentumfilmesek, akik az eseményben rejlő, megismételhetetlen, visszafordíthatatlan izgalmat próbálják megragadni” – nyilatkozta évtizedek múltán a tévé legendás dramaturgja, Szántó Erika, aki pályája végén rendezőként is kipróbálhatta magát, a nevéhez fűződik a Sztehlo Gábor legendás evangélikus lelkész emlékét megidéző Gaudiopolisz című film is Huszti Péterrel a lelkész szerepében. S még egy idézet a hatvanas évek elejéről: „Az isten verjen meg engem, ha beteszem ide még egyszer a lábam!” Ki hinné, hogy ezt Szinetár Miklós nyilatkozta, aki ennek az aranykorszaknak végül az egyik levezénylője lett.
Előbb a Hunnia Filmgyárban dramaturgoskodik, majd az elsők között igazol át a tévébe. S az elsők között rendezhet is. Első filmje egy leselejtezett Gábor Andor-forgatókönyvből készül, amely az 1933-as Reichstag-pert idézi meg, s ez még természetesen élőben ment le a film szempontjából nagyon érzékeny pillanatban, alig két héttel Nagy Imre kivégzése után.
A fegyelmi csak azért maradt el, mert az illetékesek belátták, a film próbáit hónapokkal a Nagy Imre-per előtt kezdték el. „Ezzel az első tévéjátékkal, anélkül, hogy addig bármit is láttam volna a televízióból – úgy látszik ösztönösen – ráléptem a Tizenkét dühös ember dramaturgiai útjára; arra a televíziós dramaturgiára, amivel aztán később találkoztam a fesztiválokon: az első percben történik valamilyen fontos dolog, amitől feszült lesz a helyzet, s aztán ötven-hatvan percig ennek a szituációnak a pszichológiai rajzát látjuk. Ennek a tévérendezési elvnek a nézők között is nagy sikere volt, s évekre meghatározta a tévéjátékok dramaturgiájá” – nyilatkozta visszaemlékező interjújában Mihályfi, aki négy évvel később másodszor is leforgatta a tévéjátékot, s az elsővel ellentétben ezt már megőrizte a filmszalag.
Amíg az elsőben Benkő Gyula mellett Inke László és Sütő Irén játszották a főszerepeket, a megismételt változatban már csak Benkő maradt, Inke helyét Básti Lajos, míg Sütő Irénét Váradi Hédi vette át. S ezzel elkezdődik egy sok évtizedes rendezői pálya, mára már számtalan klasszikussá vált filmmel. Az 1962-ben forgatott Menekülés a börtönbe című háborús története elnyeri a Cannes-Eurovízió nagydíját, ugyanitt dicséretben részesül az Utak három évvel később. Monte-Carlóban és az Arany Prágán díjazzák a Tolsztoj kisregényéből készült Iván Iljics halálát Básti Lajossal a címszerepben.
S ide kapcsolódik az a különös történet is, amely 1985-höz kötődik, amikor Mihályfi a Viharban és A gyáva című Sarkadi-filmek után elővette Az elveszett paradicsom című utolsó Sarkadi-drámát is, s az öreg Sebőköt Páger Antalra bízta. Arra a Págerra, aki ezt a szerepet már két évtizeddel korábban eljátszotta Makk Károly filmjében, amelyben a fiát Pálos György játszotta. Most erre a szerepre a rendező Cserhalmi Györgyöt kérte fel, míg a fiatal lányt, Mirát Törőcsik Mari után a pályakezdő Hegyi Barbara játszotta.
A film legtöbb kulcsjelenetét már felvették, amikor az akkor már 86 éves Páger váratlanul meghalt. Az elkészült részeket nem semmisítették meg, nem forgatták újra, hanem a maradék közös jeleneteket úgy forgatták le, hogy Cserhalmi György egyedül van a szobában, s mintegy fehér vászon előtt idézi meg az apját, miközben a búcsúszövegét mondja, mielőtt börtönbe vonul. A filmet in memoriam mutatta be a tévé.
Huszti egy évtizedekkel későbbi interjújában mesélte, hogy későbbi repülős útjai során nem egy pilóta hívta be a kabinjába, megköszönve, hogy az általa játszott Létai Gézának köszönhetően választotta életpályájának a repülést. Később háromrészes tévéfilmsorozatot készített Szilvási Lajos rongyosra olvasott Appassionata című bulvárjából, s már a rendszerváltás után egy kortárs sorozatot, A Szórád-házat.
A közös bűn főszerepét a peredi Horváth Sándor játszotta. A rendszerváltás előtt rendezte meg a Robespierre utolsó napjait bemutató A megközelíthetetlen című Száraz György-drámát Szakácsi Sándorral a címszerepben. S mint említettem, a közel 70 tévéfilm mellett mozikban is láthatták a nézők a már említett két Galgóczi-történet mellett az 1945-ös felszabadulásról forgatott Honfoglalás című Illés Béla-opuszt Dálnoki Miklós Béla szerepében Páger Antallal és ki ne látta volna a Berkesi András regényéből készült Sellő a pecsétgyűrűn című izgalmas kémtörténetet, amelyben a magyar színészcsillagok krémje játszott Latinovits Zoltántól kezdve Kálmán Györgyön, Várkonyi Zoltánon át a komáromi Szabó Tündéig s a ma is élő Halász Juditig.
Mihályfi Imre már életében legenda lett még úgyis, hogy sokan csak a filmjeit ismerik, a nevét kevésbé vagy egyáltalán nem.
Úgy is halt meg, haláli csendben, pedig megérdemelné, hogy legalább a nevét elmormoljuk, miközben halhatatlan filmjeit nézzük.
