480 éve született Don Carlos, aki Verdi operája által lett híres

Terhelt családból származott, a gyakori rokonházasságok miatt a nyolc helyett csak négy dédszülője volt (azok közül is kettő őrületre hajlamos lánytestvér), apai nagyapja és és anyai nagyanyja, valamint apai nagyanyja és anyai nagyapja egyaránt testvérek voltak. Apja, II. Fülöp természeténél fogva magányra hajlamos, rideg és csak kötelességeinek élő uralkodó volt, s Don Carlosnak az anyai szeretetet is nélkülöznie kellett, mert anyja, a portugál infánsnő belehalt a szülésbe.

A púpos, tyúkmellű, alacsony és sánta gyermek vélhetőleg a születéskor elszenvedett agykárosodása miatt beszélni csak ötévesen kezdett, akkor is vékony és magas hangon, dadogva és kásásan. Agresszív és szadista hajlamai korán megmutatkoztak, kisfiúként gyerekeket, szolgákat és állatokat kínzott, állítólag a királyi istállóba belopódzva lovakat vakított meg.

A törékeny egészségű trónörökös szenvedélyesen evett, ezért már serdülőként elhízott. Rangjának és származásának azonban teljesen tudatában volt, ha valamit a fejébe vett, attól semmi és senki nem tudta eltántorítani, modora dölyfös, viselkedése lobbanékony és összeférhetetlen volt. Állítólag a trónjáról lemondott nagyapja, V. Károly útban a yustei kolostorba, ahol visszavonultan töltötte utolsó éveit, találkozott unokájával, aki annyira rossz benyomást tett rá, hogy azt tanácsolta Fülöpnek: a fiú ne legyen jelen az új király beiktatási szertartásán.

II. Fülöp 1555-ben lépett a trónra és azonnal nekilátott tízéves fia kiházasításának. Fontolóra vette a skót Stuart Máriát, Ausztriai Annát és Valois Margitot, II. Henrik francia király lányát is. Végül Margit húga, Erzsébet mellett döntött, de 1559-ben politikai megfontolásokból ő maga vette el a kiszemelt arát. A legenda szerint Erzsébetnek viszonya volt mostohafiával, de ez a körülményeket figyelembe véve valószínűtlennek tűnik.

Don Carlost nem lehetett rávenni a tanulásra, még a rangját tekintve kötelezőnek számító latin nyelvet sem tudta elsajátítani. Az udvaroncok egy ideig azzal érveltek, hogy "a Habsburg gyerekek későn érnek", de az infánst érettebb korában sem érdekelte az evésen, az iváson és a nőkön kívül semmi. Ennek ellenére folyamatosan panaszkodott, hogy apja nem engedi az államügyek közelébe, ezért II. Fülöp 1560-ban trónörökösnek ismerte el, s megtette Kasztília és Aragónia királyi tanácsának tagjává.

1562-ben beíratták az egyetemre, de ott is csak egy szolga lánya keltette fel érdeklődését, akit kergetve leesett egy lépcsőn és életveszélyes fejsérülést szenvedett. Állapota az imádságok és az orvosi kezelés ellenére sem javult, így végül egy száz éve halott szentéletű barát múmiáját fektették ágyába. A szokatlan gyógymód használt, Don Carlos magához tért ugyan, de meg nem gyógyult, sőt még a korábbinál is erőszakosabb, személyisége labilisabb lett. Egyre vadabb dührohamai közben nyilvánosan karddal fenyegetett meg egy bíborost, le akarta lőni nagybátyját, Ausztriai János herceget, s mikor kiderült, hogy előrelátó szolgája nem töltötte meg a fegyvert, ököllel esett neki. Máskor fel akart gyújtatni egy házat, amelynek ablakából séta közben véletlenül nyakon öntötték, megint máskor csíkokra szabdalt és megetetett egy kényelmetlennek talált bőrcsizmát a szerencsétlen cipésszel.

Fülöp kénytelen volt belátni, hogy fia alkalmatlan arra, hogy örökébe lépjen. Bár ismét kiházasítását tervezte, végül letett erről, miként arról is, hogy Don Carlos megkapja a németalföldi kormányzói tisztet, amelyet neki ígért, és viszonyuk ettől kezdve elmérgesedett. A spanyol uralom elleni németalföldi lázadók kihasználták a herceg sértettségét, aki 1567-ben megpróbált Németalföldre szökni. Amikor a terv kitudódott, Don Carlos az udvarban több embernek is arra célozgatott, hogy meg akarja ölni apját, ám nem bizonyos, hogy ezt valóban meg akarta-e tenni.

II. Fülöp mindenesetre cselekvésre szánta el magát. Miután elrendelte, hogy Madrid összes templomában "egy rendkívül fontos ügy" sikeréért imádkozzanak, 1568. január 17-én éjszaka páncélt öltött és személyesen tartóztatta le ágyában fekvő fiát, akit ezután már nem látott többé. A herceget Arévalo várában egy sötét és hideg toronyszobába zárták, ahol őrein kívül senkivel sem érintkezhetett. Apja és a világ számára meghalt, nevét még beszélgetés és imádság közben is tilos volt kiejteni. A kétségbeesett Don Carlos mintha csak végezni akart volna magával, télen jéghideg vizet locsolt szét és meztelenül belefeküdt, és éhségsztrájkba is kezdett.

Rövidre szabott élete 1568. július 24-én ért véget. Egy héttel korábban, feladva az éhezést, az utolsó morzsáig elfogyasztott egy négy fogolymadárból sütött pástétomot, amelyre több liternyi hideg vizet ivott meg. Másnap rosszul lett, állapota egyre romlott, de apja még halálos ágyán sem látogatta meg. A szóbeszéd szerint II. Fülöp mérgeztette meg, de erre nincs bizonyíték, a legendát a spanyolok ellen küzdő Németalföldön kezdték terjeszteni. A praktikus király mindenesetre a fiának kiszemelt Anna Habsburg főhercegnőt vette el negyedik feleségéül, elindítva a rokonházasságok újabb sorozatát - ennek végeredménye lett az utolsó spanyol Habsburg, a dinasztia minden testi és lelki gyengéjét egyesítő II. Károly.

Don Carlos nevét Schiller drámája és az ennek nyomán született Verdi-opera tartotta fenn, de a történeti igazsághoz egyiknek sincs sok köze. Ezek a művek romantikus tragédiák, témájuk a szerelem és a szabadságvágy, főhősük pedig egy idealizált, nemes és bátor lovag, aki a zsarnokság ellen küzd és árulás következtében bukik el.