Valahol, valamikor – bárhol és bármikor
Különleges, mondanám: tízcsillagos könyv Krasznahorkai László Sátántangó című regénye, amelyet 1985-ben írt (ezzel debütált), s amely azonnal a magyar próza egyik alapműve lett. Azóta több kiadásban is megjelent. Számos fordítás és a hazai, illetve külföldi elismerő kritikák hirdetik értékes mivoltát. 1994-ben Tarr Béla nagysikerű, hét és fél órás filmet készített belőle, az értékelések alapján maga a film is megérdemli a tíz csillagot.
Néhány ember, néhány házaspár és egy család él a senki földjén fennmaradt, de már lerobbant telepen. Teljes kilátástalanságban, reményvesztetten. De már nem sokáig. Úgy hírlik a kis közösségben, hogy jön Irimiás és Petrina, akik azelőtt szintén a telepen éltek. Csak néhány órát kell még várni, és ők véget vetnek az évek óta tartó „horpadt nyomorúságnak”, elűzik a nyirkos csöndet, „ezt az alattomos pirkadati lélekharangot, mely még az ágyból is kikergeti az embert, hogy aztán verejtékben úszva, tehetetlenül legyen kénytelen végignézni, amint lassanként minden odalesz.”
Csak az író sajátságos, frappáns humora képes feloldani ezt a szinte elviselhetetlen életet. „De Halicsné felpattant, s kivette a kezéből. <Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!> S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál. Halics az első mondattal nehezen birkózott meg, de aztán hamarosan abba is hagyhatta, elég volt, ha úgy tesz, mintha olvasna, mert Halicsné szigorú figyelme mérséklődött egy kissé. S noha a szavak nem jutottak el az értelméig, az orrát csavaró könyvszag igen jótékony hatással volt rá.”
Futaki, Schmidt, Schmidtné, Halics, Halicsné, Krámer, Krámerné, a Horgas család, az egykori doktor és az iskolaigazgató a főbb szereplők a telepen. Egymásra utaltságuk, egyben az emberi kapcsolatok kuszasága, és az azokkal együtt járó küzdelmek, vágyak és lázálmok, valamint a kitörés lehetősége és lehetetlensége adja a mű alapját. „Futaki biztos volt benne, hogy a hétről hétre, hónapról hónapra ismétlődő kudarcok, a hirtelen hamvadó, egyre zavarosabb tervek, az állandóan sorvadó remény a szabadulásra nem jelentenek igazi veszélyt, sőt sokkal inkább éppen ezek tartják még össze őket, mert a balszerencse és a megsemmisülés között hosszú az út, de itt, a végén, már elbukni sem lehet.”
Irimiás ért a nyelvükön, és ezen a nyelven szól hozzájuk. Végül lezárja hosszadalmas beszédét, hallgatósága pedig bágyadtan ujjong. „Nono, Futaki barátom! Azt hiszem, ez egy kicsit túlzás… Még hogy én… megváltás… Ugyan, ne hozzon már zavarba!... No, ezt már inkább… vállalom… Kráner barátom…, igen, pártfogó, ez így helyesebb, kétségtelenül… Jó, jó… rendben van…”
Drámai fikció ez a rendkívüli alkotás. A változtatás iránti vágy kifejezése valahol időn és téren kívül, valahol Európa legeldugottabb szegletében. Lényege a sors megváltoztatásáért, befolyásolásáért folytatott küzdelem. Erre egyetlen lehetőségnek a két jöttment mutatkozik, akik elhitetik a telepesekkel, hogy fel tudják szabadítani lelküket, ki tudják rángatni őket a reménytelenségből. A kis közösség pedig hisz nekik, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy Irimiás és Petrina szélhámos-e, besúgó, vagy netán a Messiás küldötte. Hisznek nekik, mert kétségbeesettek, elegük van a szennyből, sárból, nélkülözésből és a depresszióból. Ezért hát követik őket. De hová? Az olvasó feladata, hogy ezt eldöntse. Izgalmas és felettébb tanulságos feladat, ahogy maga a regény is ilyen. Mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe. Jómagam egy újabb könyvvel gazdagítottam kedvenc olvasmányaimat.
Krasznahorkai László: Sátántangó, Magvető, Budapest, 2024, javított utánnyomás
