Vagyonos apáinkat élesztgeti Tőzsér Árpád

Tavaly októberben két gömöri kötődésű jeles írónk ünnepelte a 85. születésnapját. Egyikük itt született, a világ közepén, Péterfalán, s lett Mitteleurópa örökös nagykövete; utóbbi, Ferdinandy György csak a hetvenes éveiben jutott el ősei szülőföldjére. Mindkettőjükben közös az is, hogy a nyolcvanon túl is rendíthetetlenül dolgoznak, Ferdinandynak az idén két kötete is megjelent-megjelenik. Előbb a legújabb jegyzeteit, forgácsait tartalmazó Tambo című kötete a Magyar Naplónál, míg az idei Ünnepi Könyvhéten lát napvilágot új kiadásban a nyugati hazatérése után Magyarhonban megjelent első kötete, A szerecsenségem története az Európa Kiadónál.

De most térjünk vissza  a Kossuth-díjas Tőzsér Árpádhoz, akit elsősorban költőként tartunk számon, de több műfajban is kipróbálta magát, s nyitrai és pozsonyi egyetemi tanárként elmélyült a régi magyar irodalom rejtelmeiben is. Első, tanulmányait, irodalomtörténeti jegyzeteit összegyűjtő kötete 1972-ben jelent meg Az irodalom valósága címmel, ezt követte 1980-ban a Szavak barlangjában. Négy évvel később adja közre első kötetét a régi magyar irodalommal kapcsolatban, a Régi költők – mai tanulságok című kötet három, mára szinte elfeledett (fogalmazzunk finomabban: mostohán kezelt) felvidéki kötődésű költőt, „aprószentet” próbál élesztgetni haló poraiból. „Tőzsér olyan összefüggéseket fedez fel, hogy azokat az egyetemes magyar irodalomtörténet-írás sem hanyagolhat el” – írja a kötetről Sziklay László. A sok-sok új infó mellett Tőzsér kötetének leginkább elvitathatatlan érdeme, hogy képes mai kontextusba helyezni régmúlt korok mára kissé megkopott alkotóit. Vagyis Tőzsér szinte már kortárs alkotóként kezeli őket, s nemcsak az élettörténetüket teszi  közkinccsé halatlan empátiával, hanem a költészetüket is. Az 1984-es kötetről írja méltatásában Szeberényi Zoltán:

Az 1984-es kötetben három, mára szinte teljesen elfeledett alkotót, Szenci Molnár Albertet, Baróti Szabó Dávidot és Amadé Lászlót, a magyar rokokó „szegénylegényét” élesztgeti, utóbbinak például a makaróniverseit, úri és kevésbé úri hölgyekhez írt pikáns verseit, a szlovák szavakkal megtűzdelt halandzsaverseit mutatja be páratlan eleganciával. Tudjuk, Szenci Molnár Albert később egyetlen drámájának (Faustus Prágában) főhőse is lesz, amelyet a szlovákiai magyar színházak azonnal elkönyveltek könyvdrámának ahelyett, hogy megpróbálkoztak volna a színrevitelével.

A most megjelent könyv (Vagyonos apáink) első része, amely a XVI-XVIII. század magyar irodalmába tekint vissza, e három régebbi tanulmány mellett foglalkozik Balassi Bálinttal és Zrínyi Miklóssal is. Balassit az elmúlt évtizedekben évfordulók kapcsán többször is elővették, s Tőzsér nemcsak a Szép magyar komédia eredetéről szól, hanem felveti a kérdést: palóc volt-e a Zólyomban született Balassi Bálint. S itt engedjenek meg egy rövid, nagyon személyes kitérőt, amely talán hozzájárult ez utóbbi felvetés generálásához. 1994-ben Balassi születésének 450. évfordulóján a gyergyószentmiklósi Figura Színház mellett a budapesti Wataridori Színkör is bemutatta a Szép magyar komédiát, mégpedig Görgey Gábor átiratában. A Musica Historica együttes előadásában felhangzó dalok megőrizték Balassi-nyelvét, s mivel Dienes kecskepásztor szerepét jómagam játszottam ízes palócsággal, az előadás után egyetemi tanárom, Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész, Balassi-kutató vetette fel először, beszélhetnek-e palócul Balassi darabjában.

A kötet második részében a XIX. század jeleseit vizsgálja, Vörösmarty Előszó című korszakos opuszától Madách Az ember tragédiáján Tompa Mihály északi géniuszán jut el Mikszáth utópizmusáig s az erotikus töltetű Aranyig.

Tompa Mihállyal kapcsolatban Görög Mária kérdezi (ez az egyetlen interjú a kötetben), s Tőzsér itt is hangsúlyozza, Tompa-képünkre is ráférne már egy alapos revízió, mielőtt „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A kifordított ember címmel megjelent naplói egyikében írja ezzel kapcsolatban: „Az orosz Alekszandr Melihov írja egyik regényében, hogy a nemzeti közösséget a közös illúziók, a kollektív ábrándképek kovácsolják össze, a racionális motívumok viszont az embereket csak szétválasztani képesek. Nem akarok vészmadárkodni, de ez a Melihov elmehetne magyar Kasszandrának.” A könyv címe egyébként nem Tőzsér, hanem József Attila találmánya, ő nevezte Arany Jánost „vagyonos apánknak”.

Mint fentebb említettem, a kötet a Magyar Napló Rádiusz Könyvek című sorozatának 12. darabjaként jelent meg. A kiadó a sorozatban azoknak a „sugárzó” életműveknek – és a szerzőikről szóló monográfiáknak, tanulmányköteteknek – kíván benne otthont adni, amelyek egyedi vagy átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban, irodalomtörténetben. A könyvcsalád rádiuszai által befogott tér a teljes világ magyar nyelvű életműveit magába öleli. Az elmúlt két év alatt a sorozatban olyan nevekkel találkozhatunk, mint Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Gion Nándor, Kovács István, az idén Kossuth-díjat kapott kárpátaljai Vári Fábián László, de olvashatjuk például Ratkó József pályaképét is.

A Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Tőzsér A lélek hossza című könyve, amely tanulmányokat, kritikákat, esszéket és irodalmi jegyzeteket tartalmaz.

„Az utolsó hasonló jellegű kötetem 2012-ben jelent meg a pozsonyi Madách-Posonium Könyvkiadónál (Faustus Pozsonyban címmel), de mivel ez a kiadvány terjesztési és egyéb okoknál fogva alig került el az olvasókhoz (kritikai visszhangtalanságából is erre lehet következtetni), néhány írást (főleg születésnapi köszöntőket és nekrológokat) abból is átvettem jelen gyűjteményembe, de az anyag döntő többsége a 2012 óta eltelt nyolc év termése, s könyvalakban itt jelenik meg először. Tanulmányaim és kritikáim, érdeklődésemnek megfelelően, főleg költői életművekről, illetve egyes verskötetekről szólnak. (De nem csak: Próza címmel külön ciklus szól néhány prózaírónkról is.) Költőtől való a kötetem címe is: a »lélek hosszáról« Radnóti Miklós ír a Levél a hitveshez című versében, így: »megjártam érted én a lélek hosszát«. A vers, s vele együtt az értelmezője, mindig a »lélek hosszát« járja, a kritikus a költővel s művével a lélek terében és idejében együtthaladva jut el a mű lehetséges jelentéséig (a megértés kegyelmi állapotáig) és a racionális hatáselemzések gyakorlatáig” – írja előszavában Tőzsér. S Íme pár név a kötetből kedvcsinálónak: József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Weöres Sándor, Tolnai Ottó, Kőrizs Imre, Ottlik Géza, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Grendel Lajos, Bohumil Hrabal, Vladimír Holan vagy Milan Rúfus.

Amikor a napokban kezembe vehetettem Tőzsér szülőfaluja, Péterfala múltját feldolgozó kiadványt, amely számos Tőzsér-szöveget tartalmaz, a falu polgármesterének jeleztem, épp Tőzsér Vagyonos apáink című kötetét olvasom, csak annyit tett hozzá: nos, az sem lehet könnyű olvasmány. A polgármester úr tévedett, Tőzsér ugyanis remekül ötvözi a tudóst a tanáremberre és a művésszel. „Játsszunk el a gondolattal, hogy most, kétszáz évesen megjelenik Arany János a körünkben” – kezdi Tőzsér Arany János – körünkben című írásában. Elolvasván a Vagyonos apáink című kötetet, a játék véres valósággá válik, de nemcsak  a kétszáz éves Arany és Tompa elevenedik meg, hanem a jóval idősebb Balassi, Zrínyi, Szenci Molnár, Amadé László, Baróti Szabó Dávid, ahogy a még csak kétszáz felé közelítő Madách és jóval fiatalabb kortársuk, Mikszáth is.