Túllépni a vasárnapi kereszténység határain
Az embert sokszor érik meglepetések. A napokban kaptam kézhez Bodzsár Gyula új könyvét, amely a Remény katolikus lapban megjelent jegyzeteit gyűjtötte csokorba. Ahogy az nálunk már lenni szokott, magánkiadásban (a tördelést Farkas Ottó vállalta). Hosszú évek óta ismerem a szerzőt, úgy is mint Csemadok-mindenest, úgy is mint humoralistát, s úgy is, mint újságírót. De fogalmam sem volt róla, hogy hívő katolikus, aki nemcsak rendszeresen jár templomba, hanem meg is éli a hitét, s gondolatait a hitről, a vallásról a Remény című hetilapban évek óta közkinccsé is teszi.
Hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül az életben, s mindennek megvan a maga helye és ideje. Hívő ember vagyok, de hitemet mélyen, legbelül élem meg, s nem hiszek abban, hogy csak akkor tudom megélni azt, ha napi két imát elmormolok vagy rendszeresen látogatom a templomot. Nem úgy, mint Bodzsár Gyula, aki könyvében a vallásosság, a hit megélésének tárgyi és lelki formáit is szigorúan számba veszi jegyzeteiben, s a belőlük összeállított, kissé bő lére eresztett kötetében. Utóbbiakkal maximálisan egyetértek, előbbiekkel jóval kevésbé.
Vagy akkor sem, mint e sorok írója. De talán a saját példám is igazolja, hogy nem lehet mindenkit egy kaptafa alá venni, s azok is mélyen megélhetik a hitüket, akik ott legbelül folyamatosan megélik a hitüket, s Krisztus tanítása szerint alakítják az életüket. Mindkettőre tudnék számos példát felhozni a saját ismerőseim köréből is.
Nem egy olyan ismerősöm van, akik nem hiányoznak egyetlen miséről sem (egy olyan kis faluban, ahol én is élek, nem is nagyon van más társasági esemény – aki szeretne kimozdulni a portájáról, az vagy a templomba vagy a kocsma megy, harmadik lehetőség nincs), mégis számos kivetnivalót talál az ember az életmódjukban, s ahogy a helyi rossz nyelvek mondják: nem véletlenül jár folyamatosan a templomba, ugyanis van mit leimádkoznia és meggyónnia. S tudom, az sem mentség, hogy állandóan rohanunk, s bizony sok olyan ismerősünk van, aki nem is nagyon tudna elszakadni a munkájától, még vasárnap sem. S nem véletlenül említettem a kocsmát, sokak számára mindkét hely a helyi aktuális pletykák begyűjtésére ideális helyszín.
S ezek azok a dolgok, amelyeket naponta meg kell élnünk, s amelyek bizony alaposan próbára teszik a hívő embert is. Bodzsár szerint a hívő ember messze elkerüli a haragot, a bosszúállást, s Arany Jánossal szólva: „Ha egy úri lócsiszárral/Találkoztam s bevert sárral/Nem pöröltem, – /Félreálltam, letöröltem.// Hiszen az útfélen itt-ott,/ Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve/megvolt szívem minden kedve”. Ugye, milyen szép gondolat, mégis sokszor mennyi lelkierő kell hozzá, hogy elviseljük a sérelmeket, amikkel akarva-akaratlanul illetnek bennünket.
S hányszor fordul elő az is, hogy Isten ott áll mellettünk, mi mégis megkerüljük érte a világot, de mégsem vesszük észre.
Vagy csak nagyon ritkán, amikor rádöbbenünk, hogy egy nagy, ismeretlen úrnak a vendégei voltunk (Kosztolányi Dezső). Még a hetvenes évek elején írta Szakonyi Károly az Adáshiba című remek groteszkjét, amelyben a szereplők folyamatosan a tévé előtt ülnek, s azt sem veszik észre, hogy becsengetett hozzájuk Emberfi, vagyis maga Krisztus. S őszintén valljuk be, a helyzet azóta csak romlott.
S a humorológus itt sem feledkezik meg önmagáról, s megcsillogtatja a vallás humorát is. XXIII: János pápa több mosolygós történetet is hátrahagyott, így például, amikor egy kórházi látogatás alkalmával megkérdezett egy kisfiút, mi akar lenni, ha nagy lesz, a fiú azt felelte: rendőr vagy pápa. Mire a pápa: „Én rendőr lennék a helyedben. Pápa akárki lehet, nézz csak rám”. De a szerző idéz egy állítólagos öninterjút is Istennel, s mint slusszpoént, elkövet egy tényleges öninterjút is a kötet végén. S mikor idáig érek a kötet bemutatásában, megszólal a kutya, a kapuban a Jehova Tanúi álldogálnak, hogy megkérdezzék, szerintem miért engedi meg Isten a szenvedést. Ha olvasták volna Bodzsár Gyula könyvét, valószínűleg ez a kérdés nem jutna az eszükbe.
