Lacza Ilona könyvtárigazgató bevezetőjében köszöntötte a vendégeket és ismertette Bereck József életútját. Mivel a méltatók, Tóth László, Kanovits György és Kocur László életkoruk, hivatásuk illetve foglalkozásuk okán különböző kapcsolatban voltak az íróval, így mindhárman egy kicsit más aspektusból közelítettek hozzá, ami által még teljesebb képet kaphattunk az amúgy zárkózott természetű, nem éppen bőbeszédű Bereck Józsefről.
A megemlékezés elején egy bejátszást hallhattunk, felidézve az alkotó hangját is. A beszélgetés az író 60. születésnapja ürügyén készült. Bereck József gyakran hangsúlyozta, hogy nem tartja magát igazi írónak, inkább műkedvelőnek, mert mindig egy polgári foglalkozás mellett írt, és sosem képzelte magáról azt, hogy különösebb tehetséggel, vagy a megformálásnak valamiféle adományával van megáldva. Ebből a felvételből az is kiderült, hogy nem készített semmilyen számvetést a 60. születésnapjához érvén, de tudatosította, hogy az ember óhatatlanul elindul az életből kifelé vezető úton, és terveit, elképzeléseit, majdani szándékait illetően azért tudatosul benne, hogy ehhez ismernie kell tehetsége és műveltsége határait, és ilyen vonatkozásban csodákra már nemigen számíthat.
Ha Jóska nem hívott volna össze minket, akkor most egyikünk sem lenne itt”,
mondta bevezetőjében Tóth László, József Attila-díjas költő, író, majd így folytatta:
Bent ültem a Csallóköz szerkesztőségében 1971 tavaszán, és egyszer csak megjelent egy fiatalember, hogy cukorgyári munkás, ott akarja hagyni a cukorgyárat és újságíró akar lenni. Megkérdeztem a nevét, mire bemutatkozott: Bereck József. Akkor persze már ismertem folyóiratokból a novelláit, és másnaptól már ott dolgozott. (…) Gátlásos, szerintem túlzottan szerény ember volt, önmagát tekintve mindig bizonytalan, de aztán ezeken a bizonytalanságokon szerencsére mindig sikerült túltennie magát. (…) Nagy és sok életismeret, helyismeret, szociográfiai és társadalomlélektani ismeret ment vele a sírba, amiket ő már nem tudott kiírni magából, és ez ugyanúgy vonatkozik Albárra, a szülőfalujára is, tehát tulajdonképpen azt a világot, amit megtestesíteni és megörökíteni volt hivatott, azt a feladatot már helyette nem tudja elvégezni senki. Erre szoktam azt mondani, hogy az ember nem akkor kezd meghalni, amikor fáj a lába, fáj a dereka, fölmondja a szíve a szolgálatot, hanem akkor, amikor a barátai sorra meghalnak mellőle, mert viszik magukkal azt a tudást róla magáról is, sokszor rólunk is, amit mi magunkról se tudtunk.”
Hogy mennyi helyen jártuk mi a Csallóközben Jóskával a hetvenes-nyolcvanas években... Gyakorlatilag nem volt olyan falu, ahova ne jutottunk volna el. (...) Eszembe jut az albári kocsma, ugyanis a Biliárd néhány hős emlékének vagy az Öregem, az utolsó témái az ő szülőfalujából, Albárról jöttek. (…) Azt hiszem, az első évfordulója volt a halálának, amikor írtam róla egy kis egyflekkest a Csallóközbe, és az volt a címe, hogy a Csallóköz napszámosa. Én ezt az újságra értettem, mert rengeteg mindent csinált ő ott annál a lapnál annak idején, hiszen az irodalmi és a sportrovatot is ő vitte... Ha már a sportnál tartunk: ő a katonaság alatt kitalált egy futball-ligát, és ezt a ligát ő ott vezette. Kitalált csapatok, kitalált felállásaival játszott egy bajnokságot, amelyen kitalált eredmények születtek. Ezt a felettesei észrevették, és még kellemetlensége is volt belőle, mert ráfogták, hogy ez biztosan valami külföldi akármi, és alig tudta tisztára mosni magát belőle”,
mesélte az egykori kolléga Kanovits György, Pro Urbe-díjas újságíró.
Tóth Anna, a Vámbéri Ármin Gimnázium első osztályos tanulója Bereck József Madách-díjas könyvéből, A galambszelídítőből a címadó novella egy részletét olvasta fel.
Kocur László irodalomtörténész, újságíró kiemelte, hogy Bereck egyik kritikusa, Mészáros László elsőként nevezte őt a Csallóköz írójának, ami – Zalabai Zsigmondot idézve – semmi esetben sem szégyenbélyeg, nyoma sincs ebben a világban a provincializmusnak, a korszerűtlenségnek, a mikszáthos, gárdonyis modornak.
Ambivalensen viszonyult az íráshoz és távolságtartóan az irodalmi élethez, inkább kerülte annak eseményeit. (…) A Fekete szél antológia szerzői közül neki jelent meg elsőként kötete, Vihar előtt címmel 1974-ben, ami ma már jószerivel beszerezhetetlen. A 15 novella már teljes írói vértezetében mutatja be a szerzőt, s egyben kijelöl néhány olyan vezérmotívumot, amely az életmű további részeiben is visszaköszön majd. A kötet egyértelműen pozitív fogadtatást kapott, ugyanis a Vihar előtt egy teljesen új színfoltot jelentett prózairodalmunk akkori időszakában. A csallóközi ember jelenik meg írásaiban, a maga hamisítatlan tárgyi és szellemi mivoltában, a maga szokásvilágában.”
Kocur arra is kitért, hogy mindenképpen szólnunk kell az újságíró Bereck Józsefről is, mert róla kevés szó esik, és ez épp olyan integráns része az ő írói világának, írásművészetének, mint a novelláskötetei vagy a regénye.
Bereck József egy olyan világban volt szerkesztő, ami ma már nincs. (…) Ő még ezt az »acélvonalzós« szerkesztést tanulta, amikor az újságírói munka jelenlegi félreértelmezésében még nem azonosult a számítógép képernyője előtti trollkodással, hanem a terepmunkát is magába foglalta. Szerzőnk pontosan számontartotta, hogy mennyi az annyi, amikor az alacsonyabb osztályú járási labdarúgó-bajnokságok játékvezető elvtársainak, a bíró sporttársaknak egy-egy teljesítményét bírálta, akkor őt pártvonalon följelentették. Még ennek a vállalhatatlan formának is irodalmi rangot tudott kölcsönözni, amikor egy esszészerű választ írt meg, amit utóbb nem küldött el. (…) A cizellált novellák szerzője épp olyan szakmai alázattal ül le írógépéhez, ha egy területi bajnoksági focimeccsről kellett írnia, mintha remekbeszabott novellái valamelyikét gépelte volna. Önbevallása szerint elsősorban fejben írt, és ezeknek egy része került csak papírra. (…) Bereck József úgy hagyott itt bennünket, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban minden prózaírón számonkért nagyregénnyel adósunk maradt, irodalmi életünk pedig adós maradt az életművére való megfelelő odafigyeléssel, de ezen az utóbbin még változtathatunk”, szögezte le Kocur, majd zárszóként hozzáfűzte: „Ezeket a szövegeket szeretném éltetni, nem annyira a szerző halálára, mint a szövegek továbbélésére koncentrálva, »hittel híve«, hogy ezekben köztünk van, és a mai napig ezek által a szövegei által párbeszédet kísérelhetünk meg egy roppant izgalmas szerzői világgal.”
Az est végén megjelent írótársak, barátok, kollégák idézték fel a szerzővel kapcsolatos élményeit.
Végezetül idéznék egy talán az estet is jellemezhető Bereck-novellarészletet:
Támogatást keresek a számok bizonyosságában, de mindössze furcsa izgalom fog el. Így önsúlyával süpped tudatomba a tény: elindult, harmincévesen elpottyantott, mint jelzőpontot a gondos földmérő. Hogy időnként vissza-visszanézzen. Miheztartás végett. Lehet, hogy öntudatlanul most is ezt cselekszi, ahogy ül a franciaágy-szerű heverőn, immár fesztelenebbül, s látom rajta, nem is sejti, hogy életének pontos felezője vagyok, legalábbis időben, s hogy csak így, hatvan-harmincévesen lehetséges ez, mert így nem lehet eldönteni, kinek van harminc év előnye vagy hátránya a másikkal szemben. Látom rajta, hogy mindezt nem is sejti, s amikor nyújtom neki a bort, elfogadja.”
(Bereck József: Vendéglátás felezőidőben – részlet; Irodalmi Szemle, 1975/2)
