Bereck Józsefre, a „regionális realistára” emlékeznek

Bereck Józsefről, a Csallóköz írójáról, halálának tizedik évfordulója alkalmából 2023. február 8-án, 17 órai kezdettel emlékeznek meg a Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban. Az esten Tóth László, Kocur László és Kanovits György beszélget az íróról és műveiről, továbbá archív audió felvételekről Bereck József hangja is megelevenedik.

+4 kép a galériában

Bereck József könyvei

Fotó: internet

Bereck József író szüleim korosztályához tartozik, de már tíz éve nincs közöttünk. 1945. március 9-én született a csallóközi Albár községben, amely írói munkásságában is fontos szerepet játszik, helyenként konkrétan, felismerhetően, máshol áttételesen, de gondolatvilágát át- és átszőve jelenik meg a szűkebb és tágabb szülőföld, nem egyfajta távoli, ködbe vesző Ithakaként, hiszen a szülőföldtől nemigen tudott, s nem is akart elszakadni. Nem volt igazán termékeny író, bár a sors által neki kiszabott időben tíz önálló kötetet megjelentetett, és számos antológiában szerepelt. Az utóbbi közül mindenképpen meg kell említeni a Fekete szél című, a pozsonyi Madách gondozásában 1972-ben megjelent antológiát, amely fiatal szlovákiai magyar prózaíróknak adott bemutatkozási lehetőséget, és impulzust a további munkához, alkotáshoz.

Életében kétszer is megpróbálkozott a főiskolával, egyetemmel, de úgy látszik másfelé terelte őt a mindennapok valósága, ki tudja, miért. A későbbiekben volt tanító, földmérő, műszerkezelő, de leginkább újságíró, ami talán a legjobban illeszkedett emberi karakteréhez, és közel állt igazi hivatásához, az írósághoz.

Bár regényt és elbeszéléseket is írt, igazán a kispróza lehetőségeit kiaknázva, a novella „formaruhájába” bújva, annak műfaji megkötöttségei közepette érzett rá igazán a „szövegre”.

Bereck József

Fotó: animaportal.eu

Nem volt „szószátyár” író. Zalabai Zsigmond „regionális realizmusként” jellemezte írásművészetét, ami azonban nem provincializmus, tették hozzá. A Fekete szél antológiában való megjelenés után két évvel rukkol elő első elbeszéléskötetével, címe: Vihar előtt, majd következik az Öregem, az utolsó című regény 1977-ben, később, sokévnyi szüneteket követően „buknak ki” az időből a többi kötetek, vallomásos prózák, elbeszélések, novellák, amelyek az íróról és egyben a csallóközi emberről szólnak.

Egy vele készült interjúban megkérdezték tőle, könyve, a Végső visszaszámlálás ürügyén, hogy elégségesnek tartja-e mennyiségi szempontból, csaknem ötvenévesen, hogy tíz év alatt négy kötetet jelentetett meg. Bereck így válaszolt:

Nekem, személy szerint elég. Más megítélés szerint viszont kevésnek tűnhet. Ehhez azonban tudni kell, hogy sosem voltam profi író. Mindig polgári foglalkozás mellett, szabadidőmben írtam. (…) Maradjunk annál, hogy az a profi író, aki az irodalomból él és fő hivatása az írás.”

Bereck József

Fotó: csemadok.sk

A minap alkalmam volt meghallgatni néhány vele készült interjút, s az egyikben ezt mondja:

Ha valakinek szerencséje van, akkor megéri a hatvanéves kort, hát nekem sikerült, és ahogy mondani szokás, ez nem különösebb érdem, ilyen korban már egy ilyen évforduló egyfajta számvetésre is késztetné az embert... Én, hatvanévesen, ilyen számvetést nem készítettem, de azért tudatosítottam, hogy az ember óhatatlanul elindul az életből kivezető úton, és ez a „kifelé” gyaloglás szerencsés esetben sokáig eltarthat. Terveit, elképzeléseit, majdani szándékait illetően azonban számba veszi az ehhez való „eszközöket”. Az ember ilyenkor már kell, hogy tudja, ismerje tehetsége korlátait, műveltsége határait is, és ilyen vonatkozásokban már csodákra nem igen számíthat. Hogy mennyire változtam ifjúkoromhoz, vagy azokhoz az időkhöz képest, amikor boldog, békés olvasóból békétlen, boldogtalan íróvá lettem… Nos, az előbb elmondottak azt tudatosíttatják az emberrel, hogy sok minden még elérhető, csak az idővel talán már jobban kell gazdálkodni. Persze ehhez egészség kell és sok minden, ami szerencsés esetben megadatik valakinek, de az ellenkezőjére is számtalan példa van. Én mindig is „műkedvelő” írónak tartottam magam, hiszen mindig polgári foglalkozás mellett írtam. Sosem képzeltem magamról azt, hogy különösebb tehetséggel, vagy a megformálásnak különös adományával vagyok megáldva. Az irodalom nekem menedék volt, amire ifjúkorom egy bizonyos szakában rátaláltam és nagyon sok örömet szerzett nekem ez az érdeklődés és törekvés. És persze nagyon sok keservet, kínt. Az ember szembesül az üres papírral és sokszor bizony vannak helyzetek, amikor még abban is kételkedik, hogy egyáltalán tud-e írni. Az íróságból nem lehet oklevelet szerezni, tehát vagy maga gondolja az ember azt, hogy író, vagy mások mondják róla. Nekem ehhez kellő önbizalmam sosem volt.”

Hodossy Gyula Bereck József sírjánál

Fotó: SZMÍT

+4 kép a galériában

Megosztás

Címkék

Bereck Józsefre, a „regionális realistára” emlékeznek

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre