Szepsi (története) régi képeslapokon
Szó szerint hiánypótló könyv jelent meg a minap a szepsi Városi Művelődési Központ kiadásában. A magyarul és szlovákul is napvilágot látott pompás kiállítású kötet 110 fekete-fehér és színes/színezett képeslap segítségével meséli el nemcsak a város 1899 és 1945 közötti történetét, hanem a szemtelenül fiatal zsarnói származású szerző, Dalibor Danko visszanyúl egészen a kezdetekhez. Ami bizony nagyon rég, a tatárjárás utáni időkben volt.
Már az elején leszögezem, elfogult vagyok Szepsivel kapcsolatban. 2000 óta gyakorlatilag második otthonommá vált az Egressy Béni Fesztivál jóvoltából, bár mostanáig a történelméről nem sokat tudtam. Legtöbbször a temetőjében jártam, a síremlékek mindig nagyon beszédesek tudnak lenni. Párszor Remák Béla helytörténész társaságában barangoltam a városban, de a leggyakrabban a művelődési ház és a szepsiek által csak Hilton szállodának becézett, a Bódva partján álló, mára sajnálatosan bezárt fogadó közötti utat tettem meg, s persze az onnan a vasútállomásra vezető utat, amely Szepsi egyetlen hosszú utcája.
De igazából nem is volt honnan tájékozódnom, hisz a felvidéki városok többségétől eltérően Szepsiről alig jelent meg tájékoztató kiadvány, így a most műnyomó papíron, kemény borítású, magyar és szlovák nyelven is megjelent kötet tényleges hiányt pótol. Ne csodálkozzanak azon, ha még nem hallottak a szerzőről, a még mindig egyetemista Dalibor Danko ugyanis csak az idén 24 éves.
Ahogy megtudom róla, a pozsonyi Comenius Egyetemen tanul történelmet, lelkes képeslapgyűjtő, s innen jött az ötlet, hogy összegyűjtse, majd közzé tegye az általa összegyűjtött 110 korabeli képeslapot, amelynek első darabja 1899-ben készült.
A fiatal történész Szepsi történelmével (itt végezte gimnáziumi tanulmányait), azon belül is az egykori Szepsi járás zsidó közösségének történelmével, valamint a romák 19. és 20. századi történetével, illetve a két világháború közti Csehszlovákia történetének egyes kérdéseivel, valamint közép-európai identitástörténetével foglalkozik intenzíven.
Danko behatárolt egy korszakot is, így csak 1945-ig tárgyalja a város történelmét, de visszamegy egészen a kezdetekhez, Szepsi alapításához.
Mint kiderül, a várost szepesi kereskedők alapítják, s mivel központi útvonalon fekszik, gyorsan fontos szerephez jut.
A XIX. század végén a városkát érinti az épülő vasútvonal is, amely szintén beköti az ország vérkeringésébe. Az viszont nem igazán segíti a város fejlődését, hogy a XX. században többször is gazdát cserél, előbb Csehszlovákiához csatolják, majd a Magyar Királysághoz, végül a második világháború végén ismét visszakerül Csehszlovákiához.
Danko elmeséli, milyen fura szituációkat teremtett az, hogy a város szlovák neve Moldava lesz, a posta ugyanis nem egyszer a küldeményeket Moldovába viszi el, s a címzettnek privát szerencséje volt, ha csak a cseh Érchegységben található Moldava nevű településsel kevereték össze.
A város ezért szlovákul egy ideig a Moldava na Slovensku nevet viselte, s csak 1928-ban vette fel mai szlovák nevét (Moldava nad Bodvou), utalva a Bódva folyócskára, amely átszeli a várost. Dalibor Danko külön fejezetben ismerteti a város történelmét a kezdetektől egészen 1945-ig, s külön fejezetben a város újkori történelmének jeles eseményeit 1822-től, amikor először említik a szepsi gyógyszertárat egészen a második világháború végeztéig.
Nagy érdeme a kötetnek, hogy a képeslapok tükrében bemutatja Szepsi közigazgatásának, igazságügyének, oktatásügyének, pénzügyeinek rövid történetét,
de képet kapunk a város kereskedelméről, vallási életéről (a vizsgált időszakban jelentős számú zsidó közössége is volt), ahogy a kulturális és társadalmi életéről is. A szerző mesél a posta történelméről, ahogy a 110 képeslap kiadóiról is.
Ami a város történelmi arculatát illeti, Szepsinek igazából egy központi, több kilométeres fő utcája van, amely a Bódva mentén átszeli a várost, ezen az útvonalon található a vasútállomástól a temetőig gyakorlatilag minden.
Meglepődve tudom meg, hogy a művelődési központ, amely életem egyik fontos újkori helyszíne lett, egykoron a Városháza szerepét töltötte be, míg a jelenlegi városháza annak idején a járásbíróságnak adott otthont.
De emellett is számos más érdekességre is fény derül a kötetből, amelyet Bartko Gabriella fordított magyarra, szinte hibátlanul.
Szepsi 1910-ben gyakorlatilag színmagyar település volt, de még a rendszerváltás idején is bőven magyar többségű. 2021-ben viszont 10 300 lakosából mindössze 2 900-an vallották magukat magyarnak, s bizony ez drámai és nagyon szomorú változás. S ezen nem segített az Egressy Fesztivál létrehozása sem.
Dalibor Danko könyve viszont nemcsak a város történelmével intenzíven érdeklődők számára igazi csemege, hanem azok is haszonnal forgathatják (lásd, engem is beleértve), akik turistaként érdeklődnek a város iránt.
S bár Danko hangsúlyozottan régiótörténetet ír, Szepsi története az ország, s Közép-Európa története kicsiben.
(Köszönet Lebocký Andreának és Vitéz Király Erikának a cikk megírásához nyújtott szíves támogatásukért.)
