Szabó István, akinek még a nevét is elbitorolták

2021. március 7., 11:20
Juhász Dósa János

„Elég korán kezdtem felemás életet élni. Gogolt, Móriczot olvastam a kukoricaföld sarkán, déli pihenőkön, de ábrándoztam korszerű magtermelésről is, ha rövid időre elfáradtam az olvasástól. Végül a könyvek győztek” – írja a ma 90 éve született Szabó István, akinek egész életműve belefért 650 oldalba, alig 50 novellába. Akit Galgóczi Erzsébet, a magyar irodalom vasladyje a legtehetségesebbnek tartott a nemzedéke közül, s akinek mára még a nevét is elorozták.

 

Se parasztként, se értelmiségiként

Valamikor, a kilencvenes évek közepén, amikor már Budapesten éltem a pesti bölcsészek nagyvonalú, kalandokkal teli életét, s ismerkedtem a megismerhetetlen Budapesttel, s egyre kevesebbet jártam haza, egyik egyre ritkább otthonlétem alkalmával egy tévéfilmre figyeltem fel,  amelyet anyám nézett lelkesen. Isten teremtményei volt a címe, amelyben egy budapesti egyetemista fiatalember édesanyja temetésére utazik haza, s útközben feleleveníti gyerekkori emlékeit.

Végül a könyvek győztek – és hogyan, hogyan nem, elég korán ceruza is került a kezembe; meg-megírogattam a kapálás, szénagyűjtés közben önmaguktól megszülető történeteket. Ekkor váltam rossz paraszttá, ekkor láttam apámat elszomorodni: az ablakpárkányon halmozódó könyvekből, a rosszul gondozott jószágból jól látta, hogy a fiából sohasem lesz mintagazda. Mindezt bölcs szótlansággal vette tudomásul

– írja egyik novellájában, s  valahol ez a saját életemmel annyira párhuzamos  gondolat fogott meg az alig egyórás filmben, amelyet a neves filmrendező, Gaál István vitt filmre, s az egyetemista fiatalember Csanaki Jánost, aki önazonos magával az íróval, Rékasi Károly személyesítette meg, míg a szüleit Blaskó Péter és Kiss Mari játszották.

Fogalmam sem volt, kit takar Szabó István neve (csak a filmrendező Szabó Istvánt ismertem), de visszatérve Budapestre, az egyetemen bekopogtattam kedves tanáromhoz, Czine Mihályhoz, a népi írók szakértőjéhez, aki leültetve, egy pohár konyak társaságában hosszasan mesélt nemzedéke egyik legtehetségesebb képviselőjéről,

aki nem tudván megemészteni az őt felnevelő paraszti közösség gyors pusztulását, lassan önmagát is fel és elemésztette. S beteljesítette jóslatát, se nagyvárosi ember nem lett belőle, de már parasztként sem tudott visszatérni egykori közösségébe.

Megjelenik a „valóságirodalom”

Sellyei József kapcsán már írtunk a népi írók mozgalmáról, akik felfedezték a parasztot a magyar irodalom számára. Amíg Móricz, Szabó Zoltán vagy Féja Géza elsősorban városi, igaz nyitott szemmel szemlélik az egyre inkább elszegényedő s ellehetetlenülő parasztságot, megjelennek a mélyről érkező, „autodidakta” tehetségek is, akik saját bőrükön élik át a mindennapi nyomort.

Felvidéken a Sarló az, amelynek lelkes tagjai kirajzanak, s riportokban, később szociográfiákban írják meg tapasztalataikat. Bár a Horthy-rezsimmel ellentétben Csehszlovákiában a kommunista párt nincs betiltva, a Masaryk-féle áldemokratikus rendszer is  bőven alkalmazza a cenzúra intézményét, s ha kell, akkor könyörtelenül lecsap.

Az ún. „valóságirodalom” (ahogy Fábry nevezi) vagy csak cenzúrázva jelenhet meg, vagy sehogy.

Sellyei mellett említsük meg Morvay Gyulát, Háber Zoltánt és Bányai Pált, akik járják a vidéket, Háber Süllyedő magyar falvak a Garam völgyén címmel ír helyzetképet a barsi szegénységről, s a Felsőgaram mentét járja be Bányai Pál. Magyarországon a már fent említettek mellett Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, a Felvidékről indult Féja Géza és Jócsik Lajos, a Zsellérekkel befutó Fekete István, s az a Szabó Pál írja a vidék történéseit, mélynyomorát, akik közül utóbbi Lakodalom, keresztelő, bölcső c. regényéből a második világháború után a kassai Bán Frigyes rendezi a Talpalatnyi föld c. mozifilmet, amely többnyire még mentes a kultúrára az ötvenes évek elején rátelepedő sematizmustól és hurráoptimizmustól, s amelynek hiteles korábrázolása mellett legnagyobb érdeme, hogy elindítja azokat a faluról érkezett mezítlábas istenáldotta őstehetségeket (Szirtes Ádám, Molnár Tibor, Horváth Teri, Soós Imre), akik fényt képesek gyújtani az ötvenes évek pokolbéli sötétségében.

A lázadó – a legszebb magyar cigánytörténet

A negyvenes évek végén a kommunista hatalomátvétellel látszólag elérkezik a munkás- és parasztosztály aranykora. Látszólag, az ötvenes évek első fele a ténylegesen hitelesnek tűnő lelkesedés mellett az erőszakos hatalomátvételről, a koncepciós perekről, a sematizmus mindent átitató pusztításáról szólnak, s egyfajta hurráoptimizmusról, amely sokakat lökött a pusztulás örvényébe.

A hirtelen jött siker sokszor elviselhetetlenebb a folyamatos kudarcoknál is, elég csak Soós Imre tragikus sorsára gondolni, de az írók közül is többen fennakadnak a gyors változások feneketlen torkán, máig sem tudni, Sarkadi Imre öngyilkos lett-e vagy véletlenül zuhant le alkoholmámorban az ablakpárlányról,

de nem véletlen, hogy Szabó Istvánnak is csak csekély 45 év jutott, akinek lassú halála már jóval a valós nemlét előtt elkezdődött.

A tizenéves fiatalember Kodolányi Jánossal folytat évekig baráti levelezést, akinek Jankovich Ferenccel, Vajkai Auréllal és Szalatnai Rezsővel egyetemben nem kis része volt abban, hogy az érettségivel sem rendelkező, de már több novellával jelentkező fiatalembert felveszik az egyetemre.

Alig három félévet jár ki, ahogy életrajzában írja:

az egyetemet – sajna – csak ürügynek tekintettem a pesti tartózkodáshoz; féltem, hogy az előadások lélektelensége, monoton gépiessége megutáltatja velem a legdrágábbat, az irodalmat is, ezért másfél év után csöndben megváltam az intézettől, és inkább rávetettem magam a könyvtárakra. Talán ez a két-három év volt életem legboldogabb időszaka.

1954-ben az Új Hangban  jelenik meg későbbi első kötetének címadó írása, A lázadó, a legszebb magyar cigánytörténet.

Szabó István a Lázadó
Halódó parasztvilág

Az ötvenes évek a kollektivizálás, a téeszesítés ideje is. Vannak, akik jószántukból, sokan mások akaratuk ellenére kénytelenek belépni a szövetkezetbe, sokan elhagyják szülőfalujukat, s a rohamléptekben épülő gyárakban, gyárvárosokban (Dunaújváros, Ózd, Kazincbarcika, Tiszaújváros, ahogy nálunk Kassa, Vágsellye, Garamszentkereszt) találnak megélhetésre. Az évszázadokig megtartó erővel bíró paraszti közösségek teljesen szétesnek.

Idézzük ide Gál Sándor 1980-ban megjelent Mesét mondok, valóságot c. szociográfiáját, amelyben szülőfaluja, Búcs kálváriáját írja meg, s amellyel kapcsolatban nyilatkozza Tóth Lászlónak:

A megváltozott termelési viszonyok idejétmúlttá tették a korábbi életmódot. Átformálódott a falu arculata: egy sereg tárgy, eszköz, épület fölöslegessé vált. Más lett a ház környéke, más célt szolgál az udvar, mint korábban. Az építkezési szokások is mások lettek: egyre több az emeletes ház, s azok belső elosztása , berendezése is eltér a régi parasztházakétól. E külső, könnyebben érzékelhető változás mögött egy sokkal jelentősebb és mélyebb változás is rejlik, amely a közös gazdálkodás nyomán új feltételeket alakított ki, s alakít még ma is. Ez pedig a szakosított termelés, amely a falusi ember – paraszt – munkájában teljesen új vonás. Ennek következtében a falu elveszti vagy már el is veszítette azokat a közösségi vonásokat, amelyek korábban a jellemzői voltak. Zártabbá váltak a kis közösségek, bomlófélben vannak az egykor oly szigorú rokoni kapcsolatok. Lassan elfogy az a paraszttípus, amely mindenhez értett, mert enélkül nem létezhetett volna.

Gál Sándor mellett a falusi közösségek pusztulását írja meg immár pozsonyi íróként Duba Gyula is, aki előbb a Vajúdó parasztvilág c. szociográfiájában állít emléket szülőfalujának, a szintén Garam mentén található Hontfüzesgyarmatnak, majd regényesített formában az Ívnak a csukák-ban ls a Halódó parasztvilágban is elsiratja a több évszázada fennálló és közösségeket megtartó falusi világot. A magyar parasztvilág egyik legnagyszerűbb ábrázolója, Galgóczi Erzsébet évekig készült a parasztvilág elsorvadását megörökítő regénye (Az utolsó paraszt) megírására, de az sohasem készült el. 

Két kötet, két József Attila-díj

Szabó István 14 novellát tartalmazó első kötete az 1956-os forradalom napjaiban jelenik meg, s bár olvasóilag visszhangtalan marad, József Attila-díjjal jutalmazzák.

Édesapám még megérte ezt a Pestről hozott sikert: elismerő káromkodása büszkébbé tett, mintha egy régi korban lovaggá ütöttek volna.

S bár kortársai elfogadják és számolnak vele, egyre súlyosabb lelki válságba kerül. Első kötetében még hazulról hozott történeteit írja, ahogy György Péter írja róla:

nem szociologizáló és nem idealizált parasztmítoszokat alkotott, hanem kíméletlen történeteket, amelyek vidéken estek meg.

A hét évvel később napvilágot látott, 11 írást tartalmazó Varázslat kertje már a fővárosi léte történéseit, s a két világ közötti átjárhatatlanságot veti papírra. Gaál István filmje majd a Pajkoskodók és az Isten teremtményei c. novelláit gyúrja egybe 1986-ban. Ez a kötet meghozza a második József Attila-díjat, de az író, aki már 1955-ben csupa kétkedéssel ír Kodolányinak, s írói tehetségét vonja súlyos kétségbe, két évtizeddel később az őt munkára sürgető Réz Pálnak ezt írja: „A hatvanas évek derekán rohamosan elbizonytalanodtam”.

Szabó István Ne nézz hátra

S hiába várja tőle a közvélemény a nagyregényt, az (Az utolsó nyár) csak a szinopszisig jut el. 1973-ban, tehát még életében megjelenik egy válogatáskötete (Ne nézz hátra), de jellemző a korra, hogy a kötethez írt előszót már nem engedik közölni. Ahogy A csinovnyik feloldozása c. keserű Csehov-utóhangját sem.

A magyar irodalomnak napjainkban nincs közvélemény-formáló ereje. Úgy tapasztalom, az olvasók sem várnak az íróktól nemesebb izgalmakat, mint a cirkuszi késdobálóktól

– írja ebben a bizonyos betiltott előszóban, s ugyanitt fogalmazza meg a kollektivizálásról is dühödt véleményét:

A legutóbbi húsz-huszonöt év összezúzta, szétzilálta a parasztságot, amely mégis a nemzet alapja, mondhatnám, háttere volt, de nem született helyébe új osztály csak egy felemás, heterogén réteg, amely azóta is keresi a helyét a világban.
50 novella 650 oldalon – ennyi egy életmű

Ahogy a parasztság nem találta meg a helyét, sőt a téeszesítés, a szövetkezetek (nálunk JRD-k) felőrölték az egykori közösségformáló paraszti közösségeket, úgy Szabó István sem találta a helyét, s 45 évesen feladta a paraszti és értelmiségi lét közötti kibékíthetetlen s eldönthetetlen harcot.

Mindenki tudta, hogy kora legkülönb írója ment el, de talán senki sem gondolta, hogy a rendszerváltás sok más kortársával együtt az ő nevét is kitörli az irodalmi köztudatból.

A halála utáni évben Iskola a magasban címmel egy válogatáskötet jelenik meg, majd már a rendszerváltás után 1991-ben barátja, Győri János szerkesztésében egy vaskosabb kötetben még megjelenik az összes novellája, pár hagyatékban maradt írása, később Csűrös Miklós szerkesztésében Kodolányi Jánossal folytatott levelezése, míg Fogarassy Miklós a barátokkal folytatott levelezéseit (A barátság szelleme) adja közre, s egy emlékkönyvet (Siratódal) is kiadnak, de a neve mára teljesen kikopott a köztudatból.

Szabó István Siratódal

Sőt, ha a Gaál István filmnél az adatlapra tévedünk, a szerző nevére kattintva az Oscar-díjas filmrendező életrajza és munkássága ugrik ki, ahogy a Wikipédia is az ő nevét dobja ki elsőre. Annak idején Darvas Iván és Hegedűs D. Géza zokszó nélkül nevet változtattak idősebb kortársuk előtt tisztelegve. Szabó István esetében ez nem történt meg.

A parasztvilág pusztulását a 90 éve a Keszthely melletti Cserszegtomajon született Szabó István (és sok más jobb sorsra érdemes kortársa) sem élte túl. De egy-két írása talán még bekerül a parasztságot elsirató antológiákba.