Sokszor nem halunk meg – vagy egy kicsit mégis?

Mégpedig annak a Salamon Ernő költőnek a Naplójából idézve, aki harmincévesen végrendeletet írt. Apró füzetlapokra jegyzetelt a munkaszolgálatban, feljegyzéseket arról, hogy naponta hány kilométer gyalogolt.

Az ember sok mindent elbír, sokszor adódik olyan helyzet, hogy nem hal meg, pedig meghalhatna.

Tompa Andrea nagyregénye ilyen könyv. Nem lehet csak úgy letenni, mert beszippantja az embert, egy olyan történetet mond el, amiről nem szeretünk hallani. Ezerszer hallottunk már róla, a szerző azonban egy teljesen más nézőpontból tárja elénk a holokauszt témáját. Itt nem egy túlélő szemszögéből tárul elénk a holokauszt Erdélyben, magyar gyilkosokkal és embermentőkkel, hanem egy olyan ember tükrén keresztül, aki tizenhat éves koráig nem is tudott zsidó származásáról. Olyan könyv ez, amit otthon csendben elolvas az ember, aztán napokig tart, amíg megemészti. Keresi a mondatokat, amelyekbe a gondolatait megformálhatná, de azok, mint egy sűrű sötét massza gomolyognak a fejében, és csak itt-ott ugrik elő belőle egy-egy szó, mígnem ezek a szavak értelmes gondolatokká, majd mondatokká állnak össze… és megszületik a kép. S többé már nem lehet csendben maradni.

Tompa Andrea Kolozsváron született magyar író, színikritikus 2023-ben kiadott ötödik kötete a második világháborútól a rendszerváltásig követi egy kolozsvári zsidó lány sorsát és identitáskeresését – három nagy fejezetben.

„Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták. A pokróc alá két kemény fedelű brosúrát csúsztattak. Úgy fekszik rajtuk, mintha rájuk lenne szegezve. Arca mozdulatlan, tekintete belekapaszkodik a magas házakba, a fákba, az oszlopokba. Visszafelé viszik, oda, ahonnan reggel elhozták. Sokkal gyorsabban haladnak most, mint az ellenkező irányba. Az asszony, karján a súlyos teherrel, az orrán keresztül fújtat. Nem néz rá, nem néz senkire. A kis test átlebeg a városon. Május eleje van. Négyéves koráig elfelejt mindent.”

Ezekkel a megrázó sorokkal kezdődik a regény, amelynek főhőse Matyi – Tilda – Matild, egy zsidó származású lány, akinek 1944-ben a gettósítás idején pár hónapos csecsemő korában elvitték az anyját, egy kolozsvári orvosnőt, aki őt a székely dadája – Erzsi gondjaira bízta.

Csecsemőkora arról szólt, hogy csendben kellett maradnia, minden körülmények között. A nevelőszülők, Erzsi és Feri szinte kétségbeesetten ügyelnek arra, hogy a szomszédoknak ne tűnjön fel a csecsemő jelenléte, állandó félelemben és bizonytalanságban élnek. Először azért rettegtek, hogy visszajöjjenek végre Matyi szülei, és senkinek ne legyen bántódása a zsidó gyerek rejtegetése miatt, aztán meg azért – legalábbis a gyermektelen Erzsi –, hogy ne jöjjenek vissza és ne vegyék el tőlük a gyereket.  Így lettek egy család, egy különleges gyerekkel, aki már kiskorában más volt, mint a társai, és csak mindenféle kerülőutakon keresztül kerül a saját történetével kapcsolatba. A történetet, amelyben a valódi szereplők, az elpusztított nagyváradi, kolozsvári és szebeni zsidóság ténylegesen nem jelennek meg, vagy csak elvétve, először Erzsi szemén keresztül szemléljük, majd a felcseperedő Matyiból Tildává vált diáklány, később neves színésznő szemén keresztül.

Történelmi eseményekről nincs szó a regényben, 70-80 év távlatából azokat mindenki ismeri, drámai jelenetek sincsenek, a feszültséget az adja, hogy a dolgok csak úgy maguktól megtörténnek.

Erzsi és a férje sem elhatározásból lesz embermentő, csak éppen úgy esik a dolog. Nem tudják, mi az a gettó, csak a gyerekre adott három réteg ruha sugallja, hogy hosszabb időre szól a megvigyázása. Hogy mi történik a zsidókkal, csak menet közben az újságból bogarásszak ki, de beszélni csak csendben egymás közt mernek róla. Innen tudják azt is, hogy a gyereksírás, a kinti pelenkaszárítás vagy a tej beszerzése halálos veszedelmet jelenthet. Zsidó csecsemőnek lenni 1944-ben nem volt veszélytelen.

Az első fejezet minden nehézség ellenére egy egyszerű, de szeretetteljes családi környezetet tár elénk, bár a szülők életét áthatja a bizonytalanság, rendkívül ügyelnek arra, hogy Matyi ebből semmit se vegyen észre, s minden tőlük telhetőt megkapjon.

Ez az idill akkor oszlik el, amikor Matyi szembesülni kénytelen azzal, hogy adoptált gyermek, azt viszont csak a tizenhatodik születésnapja után tudja meg, hogy zsidó.

A második fejezet, a serdülés évei már nem ilyen zökkenőmentesek, a kisgyermek Matyiból lázadó és igazságot kereső Tildává serdült lány olykor ok nélkül is tüskésen viselkedik, folyamatosan bántja saját magát és sebeket ejt nevelőszülei lelkében is. A helyzetet az örökbefogadással járó nehézségek, és a gyökértelenségével szembesülő Tilda frusztrációja jellemzi leginkább.  

Ez a rész tulajdonképpen átmenetet képez a harmadik fejezethez, amely a színésznővé lett Nagy Matild életét követi nyomon. A cselekmény nagy része itt a szatmárnémeti színházi közegben játszódik, és bemutatja a művészet és a túlélés összefüggéseit is.  Az első két fejezetben mg központi személyeknek számító nevelőszülők ebben a fejezetben egyszer csak észrevétlenül eltűnnek a történetből. Mint egy fekete lyukban, ami visszatérő momentuma a kötetnek. Sorsuk homályba veszik, mint a könyv elején a főhős igazi szüleinek a története is.

A gyökértelenség és az üresség ebben a fejezetben a legerősebb, Tilda szerepei pedig arra szolgálnak, hogy segítségükkel megtalálja önmagát.

„Én mindig úgy éreztem, feleli Tilda elgondolkozva, hogy a szerep egy vékony, egészen vékony bőrréteg, ami megvéd, és amiben már biztosan tudod, hogy mi vagy te… Nem más akartam lenni, hanem befedni magam valamivel, hogy ne legyen ilyen vékony köztem és a világ között a bőr. Én nem tudok színház nélkül élni” – mondja a színésznő Tilda.

Tompa Andrea Jelenkor kiadó gondozásában megjelent könyve amolyan igazi életregény, amelynek nyelvezete – a fajsúlyos tartalom ellenére – a maga egyszerűségében is magával ragadó. A szövegben használt tájnyelvi kifejezések mindegyikének tűpontos helye van. A kötet központi témái a sorstalanság, a gyökértelenség és az identitáshiány, de ott van benne a női áldozathozatal, a szolidaritás és a kisebbségi lét kérdése is. Egy új holokauszttörténet úgy, hogy mégsem az.  Mindenképpen ajánlom elolvasni.