Ötszáz, bizony, dalolva ment…
Van egy vers, ami már-már mágikus erővel hat sokunkra. Érdekes módon még a mai fiatalok is szeretik.
Arany János talán legszebb balladája, habár neki aztán van több ilyen gyöngyszeme is. Emlékszem, annak idején, amikor a fiamék tanulták az iskolában, itthon többször is hangosan elmondtuk-olvastuk. A gyerek valahogy megérezte benne a mélységet, a balladai homályt, és talán abból az iszonyatból is megsejtett valamit, amiről A walesi bárdok szól. A minap Montgomery várának romjait láttam egy felvételen, és máris eszembe jutott az Arany-vers. Elolvastam, és meghallgattam, méghozzá a zseniális Sinkovits Imre előadásában. Most is beleborzongtam…
