Örök időkre a Szovjetunióval – avagy Türelemjáték
Azon az augusztus 21-én ugyanúgy indult a nap mindenütt az országban, mint máskor ilyentájt. Aztán egyszer csak hirtelen ott teremtek azok a kíméletlen kinézetű hatalmas vaspáncélú járművek, és láttukra akaratlanul is elfogta az embert a félelem. A nagy háború valósága még nem volt olyan távoli, hogy az emberek ne emlékeztek volna, micsoda pusztítást képes végezni egy ilyen vasmonstrum épületekben, emberéletben egyaránt.
A tankok dübörgése fülfájdítóan hasított bele a hajnali csendbe, s az utak szélén ácsorgó emberek nem igazán értették, mi történik, a legtöbbjüket váratlanul érte a szövetséges csapatok bevonulása. Ha sejtett is valaki erről valamit, megszólalni nem mert, akkorra már nagy úr volt itt a szocialista megfélemlítés.
„Hatvannyolcban bejöttek az oroszok” – mondogatta később keserűen apám, ha a megszállás valami kapcsán szóba került, mintha csak egy vasárnapi ebédre jöttek volna… Csak éppen ittfelejtkeztek, mégpedig jó hosszú időre, de akkor még senki sem sejtette, hogy ez az állapot egészen 1991-ig fennmarad.
Csehszlovákia történetének erről a viharos időszakáról szól Köbölkúti Varga József Türelemjáték című könyve is, amely 1968. augusztus huszonegyedike és 1968. augusztus harmincegyedike közt játszódik.
„A regény egy fiktív történet” – írja az előszóban a szerző, de a könyvben leírt történések nagyon is valóságosak. S bár az oroszok bejövetelét a történetünk helyszínéül választott etnikailag vegyesen lakott dél-szlovákiai településén, Barázdásban sem értik a politikát inkább csak úri mulatságnak tartó emberek, arra azért elég gyorsan ráébrednek, hogy ez a bevonulás nem sok jót ígér a számukra, s „hosszan tartó nehézségekkel kell majd számolniuk, mert a katonaság… ha valahova huzamosabb időre befészkeli magát, még az esetleges kegyetlenségektől sem riad vissza”. S erre az előrelátó megállapításra bizony nem is cáfolt rá a történelem.
A barázdásiak is, mint mindenütt az országban, megpróbáltak felkészülni a „hosszabb” ideig tartó kellemetlenségekre. Az emberek ellepték a boltokat, mert féltek a bizonytalantól, s bár a kormány igyekezett a televízión meg a rádión keresztül megnyugtatni polgárait, mondván, hogy ura a helyzetnek, a zsigereiben mindenki érezte: ez koránt sincs így. Az élet azonban akkor is megy tovább, ha tankok dübörögnek a kertek alatt: a jószágnak takarmány kell, a veteménynek meg öntözővíz, így az első megdöbbenés után, mindenki tette a dolgát tovább.
S bár a helyzet nagyon is komoly volt akkoriban, a szerző története helyenként némi fanyar humorral megspékelve mutat rá az akkori szocialista valóságra, a ma már megmosolyogni való vagy hihetetlennek tűnő viselkedési normákra, amelyek oly jellemzőek voltak arra a korra.
A könyvben megelevenedik a szocialista köztisztviselő, a falu első emberének, azaz a helyi nemzeti bizottság elnökének az alakja is, aki kizárólag „pártunk és kormányunk útmutatásai alapján hajlandó és tud cselekedni”, s ebben a helyzetben, értelmezhető ukázok nélkül teljes tanácstalanságba süpped a hogyan tovább kérdés tekintetében. Nem csoda, hiszen már Lenin Mit csinálni című írása sem tudott megnyugtató választ adni a barázdási helyzetre. Marx és Engels Kommunista Kiáltványáról, meg Sztálin összegyűjtött írásairól már nem is beszélve. Azok ugyanis nem ismerik a kompromisszumkészséget, ilyesfolytán „a jelenlegi helyzetben nem bevethető gondolatok”. A lázadással ugyanis, ami megvétózta a környezetétől elszigetelt Barázdásban a falu első emberének teljhatalomra irányuló kezdeményezését, ezek az irományok nem számoltak…
Márpedig a bizonytalan politikai helyzetet kihasználva a faluban ellenállást elindító nyugalmazott repülőezredes a fejébe vette, hogy Barázdásból „az ország megújulási törekvéseinek mintapéldánya lesz”. Persze, elképzelései szerint erre csakis a lenini úton töretlenül továbbhaladva kerülhet volna sor, Alexander Dubček emberarcú szocializmusával.
Mert addigra a többség számára, nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus reparálásra szorul, s ha „nem válik emberarcúvá, menthetetlenül összeomlik.”
A nyugalmazott repülőezredes is az emberarcú szocializmus útját egyengeti, barátibb viszonyokat szeretett volna Barázdáson, persze mindezt a bevált kommunista praktikákkal szerette volna elérni: konspirációval, megfélemlítéssel, hamis érveléssel, szembeállítással, erőszakos meggyőzéssel és megvesztegetéssel igyekezett az embereket a maga oldalára állítani. Ami ideig-óráig sikerült is neki, végül azonban kudarcba fulladt.
Barázdáson tulajdonképpen a dubčeki reformok megvalósítására irányuló törekvésnek lehetünk szemtanúi kicsiben. Dubček is a közvélemény követelései alapján próbálta a szocialista rendszert megreformálni Csehszlovákiában. A naiv elképzelés az volt: valahogy kikerülni a sztálini modellből és eladni a reformokat a szovjeteknek.
Ez az elképzelés azonban helyi szinten, azaz Barázdáson és Csehszlovákia viszonylatában is megbukott: bebizonyosodott, hogy a szocializmus belső reformja megvalósíthatatlan.
Kívülről senki sem állt ki a csehszlovákok mellett 1968-ban, és Barázdást is elszigetelték a külső környezetétől, majd a túlerővel szemben megbukott. A szovjet hatalom nem lazíthatott a gyeplőn, nem engedhette ki az irányítást a kezéből, mert az veszélyeztette volna a nehezen összetákolt nagyhatalom fennmaradását.
Köbölkúti Varga József könyve ilyen értelemben korrajz is. Amellett, hogy ennek a barázdási történetnek a segítségével némi betekintést nyerhetünk abba, miként élte meg egy átlagos vegyeslakosságú település Szlovákiában 1968 augusztusának történelmi eseményeit, a szerző történetei a szocialista rendszer visszásságaira is rámutatnak: arra például, hogyan mentek a dolgok az egypártrendszer idején, mekkora hatalma volt a pártigazolványnak vagy ahogyan a barázdásiak hívták a piroskönyvnek. A könyvet ajánljuk mindenkinek, annak is, aki átélte ezt a kort, hogy emlékezzen, és azoknak is, akiknek nem volt részük benne: ha nem is történelmi alaposságú, de bizonyos rálátást nyerhet általa az olvasó a szóban forgó korról és annak történéseiről.
