Nyugodtan betérhet panaszkodni Palotai Borishoz

Igaz, nincs vele egyedül, hisz az ún. első nemzedék alkotóinak döntő többsége (már aki persze túlélte a második világháborút) odahagyta egykori szülőföldjét. Mégis nyugodtan leírhatjuk, a nagyváradi születésű Palotai Boris a máig messze legismertebb és legsikeresebb szlovákiai magyar író, aki mindhárom műfajban otthonosan mozgott, de legmaradandóbbat a rövid prózában, s a filmvásznon alkotott.

Kezdjük akkor ott, ahol abbahagyni szoktuk, az írói életmű mai fogadtatásával. „Palotai Boris feltámadási esélye körülbelül annyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár, lásd a címlistát. Hosszú élet, derűs felülemelkedés a berogyó életmű romjai láttán, cseveg és mosolyog. Ennyi Palotai Boris hetven éven át tartó irodalmi végösszege – verssel, forgatókönyvekkel, novellákkal, regényekkel együtt”  – próbálja cinikusan, a semmitmondás erejével összefoglalni, s egyúttal kiiktatni ezt a tényleg gazdag életpályát Onagy Zoltán irodalomtörténész, aki szerint a kétségtelenül tehetséges írónő egy rossz korba született, s megelégedett az ott elért-elérhető babérokkal.

Kevésbé gyilkos hangulatban fogalmaz László Ferenc a Magyar Narancs Elsüllyedt szerzők sorozatában, aki szerint Palotainak végig kellett szenvednie, hogy még életében korszerűtlenné vált. Sajnálatos módon mindketten kiemelik Palotai életművét a korból, amelyben élt, s amely, akarta, nem akarta végigkísérte pályáját, elfelejtik viszont, hogy Palotai az első között akarta és tudta is kritizálni és megírni a kort, amely még mindig nincs elég távol ahhoz, hogy objektíven, kellő rálátással tudjuk értékelni.

Palotai nagy érdeme viszont, hogy hőseit – akiket mindig türelmesen meghallgatott – nagyon is mérhető szimpátiával mutatja be (hisz, ahogy egyik kötetcíme is mutatja: Bejöhetsz hozzám panaszkodni), s szociális érzékenysége, valamint a női emancipáció megkülönböztetett figyelemmel való ábrázolása révén könyvei ma újraolvasva is a tényleges kordokumentumon túl (ez sem kevés egyébként), a túlírásokat és önismétléseket leszámítva is egy jelentős írónő képét mutatják.

Húgával, Palotai Erzsivel kapcsolatban már megírtuk, hogy a Pollák-Palotai család férfiágon Ógyalláról származott el Nagyváradra, ahol a papa hadapródiskolai tanárként dolgozott, s tisztességgel tartotta el a családját. A miskolci zsidó kispolgári családból származó feleségével, Friedman Margittal kötött frigyéből három leánygyermek született, akiket csodagyermekként mutogatott. Anna (aki 1936-ban meghalt) és Boris már apró gyermekkorukban a költészetnek hódoltak, míg Erzsi a sport terén ért el későbbi sikerekre is feljogosító eredményeket.

Miután a papa váratlanul meghal, s kiderül, hogy a hadikölcsönökbe fektetett családi vagyon elúszott, a mama a három kiskorú lányával együtt a Kassán élő nővéréhez költözik. Csöbörből vederbe – mondhatnánk, hisz Nagyvárad román, míg Kassa csehszlovák fennhatóság alá kerül. Palotai Boris Kassára kerülve sem hagyja abba a verselést, s 1926-ban meg is jelenik a Tavaszi áradás c. verseskötete. Ekkoriban ismerkedik meg Berkes Gyulával is, akit előadóművészként ismertek a városban, s akivel, hogy megélhetésüket biztosítsák, szövetüzletet nyitnak. A rövid életű kapcsolat gyümölcse lesz a későbbi neves filmrendező, Bacsó Péter. Berkes Gyula hiába kúráltatja magát Tátraszéplakon, elviszi a tüdőbaj.

Palotai Boris már ekkor eljegyzi magát a gyerekirodalommal, s az Én Lapom címmel 1931 október elseje és 1932 szeptember 15. között egyszemélyes, kétheti gyereklapot indít. 1933-ban ismét férjhez megy, az új választottja Böhm Alfréd, aki egy prágai központú betegbiztosítási magánpénztár helyi igazgatójaként funkcionál akkoriban, s aki később Bacsóra magyarosítja (?) a nevét, s nevére íratja az ifjú Pétert is. Együtt költöznek Budapestre, de kapcsolatuk a negyvenes évek végén véglegesen megromlott.

Már a gyerekújság is jelzi, hogy Palotai Borisnak van affinitása a gyereklélek ábrázolása iránt, s 1935-ben megírja a Péter című gyerekregényét, amely megnyeri az Athenaeum  pályázatát, s méltán. A rendkívül szerény körülmények között élő, de akaratos és szívjósággal megáldott Szűcs Péter történetét akár Móricz Légy jó mindhaláligja mellé is odatehetjük. Szűcs Péter és Nyilas Mihály mintha édestestvérek lennének, s nem könnyű könnycsepptörlés nélkül letenni egyik regényt sem. Két  évvel később Palotai megostromolja a Nyugat elbeszéléspályázatát is, s A két Vargóczy története immár Instruktorkisasszony címmel elnyeri a kritikus zsűritagok tetszését is, s így a szociális és emancipációs problémákkal is bőven foglalkozó novellája révén Palotai Boris írói révbe ér.

Bár félzsidó volt, viszonylag simán túléli a második világégés borzalmait, s a háború után előbb az Asszonyok, majd a Népszava rovatvezetője lesz, s ahogy sokan mások abban az időben (elég csak Karinthy Ferencre, Méray Tiborra vagy Örkény Istvánra gondolni), beleveti magát a fasizmus által szétbombázott ország szocialista újjáépítésébe, pontosabban annak megörökítésébe.

Kedvenc helyszíne Dunapentele (a későbbi Sztálinváros, s még későbbi Dunaújváros) lesz, amelyet szinte a semmiből húznak fel egyfajta kirakatvárosként. Palotai nemcsak riportjaiban és regényeiben állít emléket a monumentális építkezésnek, hanem a kor két, sematizmussal ugyancsak bőven megvádolható filmje (Kiskrajcár, Én és a nagyapám) is az ő forgatókönyve alapján készült.

1953-ban egy cseh film (Ó ti lektori) is az ő írása alapján készül. S itt jegyezzük meg, hogy az idők során számos nyelvre (így szlovákra, csehre, finnre, lengyelre, dánra, olaszra, németre) fordítják le az írásait. Persze, nem ekkor és nem is az ekkor már filmrendezőnek tanuló fia révén ismerkedik meg a film műfajával, még 1933-ban Fejős Pál fedezi fel, akinek megtetszik a Munkanélküli a moziplakát előtt című verse, s ez alapján készíti el első forgatókönyvét. A többszörös koprodukcióban készült film (Napsugár/Mégis szép az élet) el is készült, mégpedig a kor jeles filmsztárjaival. De Palotai az elsők között látja meg a Rákosi-féle, embervegzáló korszak tarthatatlanságát is, s 1955-ben írja meg az Ünnepi vacsora című, a korszakot már kritikusan szemlélő regényét (ebből 1956-ban Révész György rendezésében film is készül, amit alig egy hónappal a forradalom kitörése előtt mutatnak be), igaz még viszonylagos happy enddel, de az 1958-ban megjelenő Keserű mandula című regénye, amely a rákosista perek első irodalmi megjelenítése, már nagy port ver fel, s nem egy kiadást megél.

Ez Palotai egyik páros regénye, amely a még 1943-ban íródott Kegyetlen ifjúsággal együtt jelent meg többször is. Mindkét regény főhőse Zsuzsa névre hallgat, egyikük még a Horthy-korszakban kerül egy árvaházba, míg másikuk a férjét veszíti el a negyvenes évek végén a sok-sok kivégzéssel járó tisztogatások idején.

Ugyancsak közös kötetben jelent meg Palotai két másik, a holokauszttal foglalkozó regénye is, A madarak elhallgattak és A férfi, amelyeknek további közös nevezője, hogy mindkettőt filmvászonra is viszik. Az előbbit Nappali sötétség címmel Fábri Zoltán (a film 1964-ben Locarnóban különdíjat kapott), az utóbbit a televízióban Mihályfi Imre rendezte. Előbbiben Básti Lajos, Szegedi Erika és Béres Ilona remekel, az utóbbiban pedig Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán és Bulla Elma. Ez utóbbi kisregény főhőse a lévai Rudnóy Teréz írónő, aki túléli a koncentrációs tábort, hogy halálosan beleszeressen abba a férfibe, aki annak idején feladta.

A hatvanas évekre a televíziónak és az író-olvasó találkozóknak köszönhetően Palotai Boris befutott íróvá vált. Járta az országot, élvezte az írói sikereket (ne feledjük, akkoriban egy-egy kötet még nem 500 példányban jelent meg, s írónők akkor sem hemzsegtek az irodalmi placcon), s az akkoriban fellendülő magyar televízió is szívesen nyúlt Palotai szövegeihez.

Mintegy 20 tévéfilm készült a műveiből, 1958-ban Zsurzs Éva az első rendezéseként jegyzi a Mama című tévéjátékot Dajka Margittal a címszerepben, míg az utolsóban, a halála évében készült Reumavalcerben Tolnay Klárit és az akkor pályakezdő Rudolf Pétert láthatjuk többek között. De megfilmesítik az egyik legjobb magyar kamaszregényt, az 1968-ban megjelent, s óriási olvasói sikert aratott Zöld diót is, amelyet születése századik évében a Kalligram Kiadó is újra megjelentet majd.

Ahogy sokan mások a rövid, egy-egy ellopott pillanatot megelevenítő hangulatképeire, karcolataira, elbeszéléseire esküsznek (sok-sok kiadásban jelentek meg a hatvanas-hetvenes években), mások a lánytörténeteire (Julika-történetek, Viharos mennyország).  De szóljunk az egyik legnagyobb sikert aratott magyar tévéfilmről, a Nő a barakkban című 1961-es tévéjátékról, amelyet Romain Gary ötlete alapján követ el Palotai Boris, s amely egy koncentrációs táborban, egy nem létező, megálmodott nő körül bonyolódik.

A film eljutott a Monte-carlói Filmfesztiválra (ez volt a tévéjátékok legnagyobb seregszemléje), ahol a zsűrielnök, a világhírű francia drámaíró Marcel Achard, miután a filmnek odaítélték a fődíjat, csak ennyit mondott: „Kár, hogy nem mutatták be, ha csak egy pillanatra is, a képzelet szülte nőt – bizonyosan ő vitte volna el a legjobb női szerep díját, annyira élő volt a számunkra.” Palotai Boris kacérkodott a színpaddal is, egy mára elveszett egyfelvonásosát (Angyal az őrszobán) 1931-ben Rimaszombatban, majd Kassán mutatták be, s 1974-ben került a budapesti Katona József Színház (amely akkoriban a Nemzeti Színház kamaraszínpadaként működött) a Szigorú szerelmesek című darabja Nagy András László rendezésében, Vörös Eszter, Téri Sándor és Máthé Erzsi főszereplésével, mérsékelt sikerrel.

Utolsó, még életében összeállított kötetét húga, Erzsi adta ki két évvel a halála után Ki ismer engem? címmel. Palotai Boris rosszkor halt meg, pár évvel egy ún. rendszerváltás előtt, amelynek irodalmi aktorai úgy döntöttek, olvasatlanul dobnak ki mindent, amely az előző rendszerben íródott.

„Ami nem kerül be születésekor a kánonba, az könnyen  egyszer s mindenkorra feledésbe merülhet” – állapítja meg Bojtár Endre irodalomtörténész az Elsüllyedt szerzők sorozat előszavában, amelyben olyan jeles szerzők társaságába került Palotai Boris, mint Móra Ferenc, Karinthy Ferenc, Lengyel József, Zilahy Lajos, Zsolt Béla vagy gróf Bánffy Miklós.

Szóval Palotai művei születésükkor bekerültek abba a bizonyos kánonba (abba a bizonyos kánonba például Fekete Istvánt se sorolják be), s egyáltalán nem lehet oka panaszra. S akik pedig csak emberi történeteket akarnak olvasni (ezek kordíszlettől teljesen függetlenek), azok nyugodtan vegyék elő az antikváriumokban fellelhető könyveit vagy nézzék meg a világhálón is fellelhető filmjeit. Garantáltan örökös emberi történetekkel (s nem utolsósorban remek színészekkel) fognak találkozni.