Náray Tamás: „Kötelességem volt boldogulni”
A szülők számára mindannyian gyermekek maradunk, amíg ők élnek. És ha olykor zokon vettük, hogy negyven- ötvenéves korunkban még mindig kislányomnak vagy kisfiamnak tekintettek, örök távozásuk óta hiányoljuk az anyai és apai odafigyelést, sőt babusgatást. Nem, nem ez a témája Náray Tamás Anyám szerint című kötetének, de ahogy sokféle érzést elindított bennem olvasása során, ez a gondolat is megfogalmazódott a fejemben.
Náray Tamás könyvében olyan történeteket sorakoztat fel, amelyek által betekintést nyerünk gyermekkorába, majd a későbbi években átélt élményeibe. Azokba, amelyek meghatározóak lehettek egész életére, s bár természetes, hogy ilyenekben mindenki bővelkedik, és a szerzőnek is további számtalan hasonló tapasztalatban volt része (elképzelhetetlen lenne ezeket mind vagy csak nagy többségét is felsorolni), az itt olvasottak átfogó képet nyújtanak cseperedéséről, majd a világlátása kialakulásáról. Megismerkedhetünk általuk a családtagokkal, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel.
Nem véletlenszerű a könyv címe, Náray ugyanis sokszor az „anyám szerint…” szavakkal vezeti fel vagy summázza egy-egy eszmefuttatását. Néha az olvasó érezheti, hogy ezek a bölcselkedések nem mind az anya gondolatai, hanem olykor a fiáé, illetve a gyermeknek az anyától elsajátított nézetei. Ami teljesen rendjén van a határozott, bölcs gondolkodású, széles látókörű és céltudatos anya, valamint az iránta mély tiszteletet tápláló fia kapcsolata tekintetében. De a szerző gondolatmenetéből is kitűnik – olyankor is, amikor nem azt mondja, hogy „anyám szerint”, hanem a maga moralizálást veti papírra – az anya elkerülhetetlenül jelen lévő hatása.
Néhány példa erre: „Kati persze pontosan tudta, hogy az emberek mindig észreveszik, és értetlenül fogadják, ha valaki már nem olyan szívélyes velük, mint azelőtt, de arra soha nem jönnek rá, hogy éppen az ő viselkedésük volt a változás oka.” Vagy: „…a legnagyobb tévedéseink oka, hogy azt hisszük, még van időnk, mert az életünk végével való szembenézés helyett az illúziót viszont tökéletesen sikerült kitalálni. Aztán listázzuk, hogy mennyi mindent másképp csináltunk volna. Ilyenkor természetesen elő lehet venni azt a jól hangzó semmit is, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Egy francot! Mindenki tudja, hogy lehetett volna másképp is…”
Jól tudjuk, hogy nincs recept a boldogságra. Lehet tanácsokat adni, példával elől járni, de nem mindenkire egyformán érvényesek a tanítások. Náraynak erre is van egy mondása, amelyet ebben a kötetben is feltüntet. Legyen ez a befejező gondolat a könyvből: „…a biztos boldogtalanság receptje nem más, mint küzdeni a valóság ellen. A boldogságé viszont az, hogy elfogadom a földi valóságot.”
Az Anyám szerint címet viselő történetfüzérből kitűnik, hogy a benne felvázolt közegből kikerülő embernek, ha nem is kötelessége, mindenképpen előrevetített sorsszerűsége, hogy sokak számára örömöt, művészi élvezetet, egyúttal útmutatást is adjon. Náray Tamás esetében ez valóban így alakult.
Náray Tamás: Anyám szerint, Libri Könyvkiadó, Budapest, 2022
