Naplót olvasni olyan…
Naplót olvasni olyan, mintha bekukucskálnánk egy ablakon, valaki lelkének ablakán a mindennapjaiba, megélt kalandjaiba, vágyaiba, legmélyebb érzéseibe. A napló sok mindent elárul arról, aki írja azt, hiszen a papírnak önti ki lelkét, árulja el legféltettebb titkait, ami sokszor könnyebb, mint ha valakinek szemtől szembe beszélné el ugyanazt. Máskor tényeket, a napok, napszakok pici rezdülésit ismerhetjük meg a leírtak által, de van, amikor történelmet ír a napló, sorsfordító eseményekről emlékezik meg.
Fábián Janka Árvízi napló című kisregénye az 1838-as pesti árvízről fest eleven képet. Irodalmi nagyjaink is sokat foglalkoztak a szóban forgó félelmetes elemmel, említsük csak Jókai Mórt és Vörösmarty Mihályt. Tíz évvel a 48-49-es szabadságharc és forradalom előtt, amikor Pest már rohamosan fejlődik, minden idők legnagyobb árvize sújtja a nyüzsgő és virágzó várost.
Már hónapok óta baljós előjelek mutatkoznak – a Felvidéken enyhe tél, délebbre viszont fogvacogtató hideg, gyakori sűrű hóesés, a Duna jege mélyen befagy, az északról érkező víztömeget nem képes magába fogadni és a tenger felé juttatni, hanem a töltéseken kívülre kényszeríti. Mindezek ellenére az emberek és a felelős hivatalok nem tesznek megfelelő óvintézkedéseket, abban bízva, hogy megússzák a rájuk leselkedő veszélyt. Március 13-a éjjelén pedig a jeges ár feltartóztathatatlanul rájuk zúdul, és szinte tengerré változtatja a Duna vizét.
De azért nekilát az írásnak, így az áradást megelőző napok lejegyzéséből megtudhatjuk, hogy az emberek alapvető hozzáállása az egyre inkább mutatkozó vészhelyzethez az volt, hogy nyugtatgatták magukat: máskor is hullott már ennyi hó, és tavasszal szépen elolvadt. S itt egy kicsit bizonytalanul hozzátették: igaz, talán ennyi még sohasem hullott. Vagy elnézve a Duna jegét megjegyezték, hogy az előző telek idején is nagyon bőséges volt a jégpáncél, mégis simán folyt le a jégzajlás. Ámbár – tették hozzá megint csendben – talán nem volt ennyire vastag a jégréteg. „Akkor mégiscsak van veszély?” „Nos… – egy pillanatra elhallgatott, és egy futó pillantást vetett a feltorlódott jégtáblákra, amelyek kékes és sárgás fénnyel verték vissza a fáklyák lángját –, persze hogy van. Ekkora mennyiségű jég nem fog csak úgy eltűnni… De azt hiszem, nekünk nincs mitől félni. A Duna már holnap reggelre kidühöngi magát. Ha levonul a jég, a víz sem fog tovább emelkedni.”
Vilma, akit a Cholera-naplóból kíváncsi kamaszként ismerhettünk már meg, immár bájos fiatal nő. A természeti katasztrófa idején Pesten tartózkodik, idősebbik nővére családjánál. Közel laknak a Dunához, nem csoda hát, hogy az elsők között érte őket az áradás. Az éjszaka folyamán kénytelenek a háztetőre menekülni, s ott várakozni az életet mentő csónakokra. A napló elénk tárja a várva várt csónak megérkezését, ami persze korántsem jelent teljes megmenekülést. További megpróbáltatások, veszteségek várnak a menekülőkre, s ezeket mind részletesen taglalja Vilma a füzetben, amelyet menekülés közben sebtében szoknyája belső zsebébe rejtett.
Nagyon sok ház omlott össze a katasztrófa során, főleg a külvárosok vályogházai. Sokan váltak nincstelenekké. Fábián Janka regénye a napló által nemcsak a napokig dühöngő árvíz pusztítását mutatja be, hanem a vidékiek, sőt a külföldiek összefogását és támogatását is. Ezen felül felvillantja az emberekben lappangó reményt a talpra állásra, az újrakezdésre.
