Minden, ami a jó novellához kell

A kötet előszavában – ez akár kész tanulmánynak is beillik – a szerző választ ad három kérdésre: Miért tizenkettő?, Miért vándor?, És miért novella? Nagyon érdekes a magyarázat, mindenképpen ajánlatos elolvasni. Elmondja, hogy szerinte novellát írni nehezebb, mint regényt. A regény első fejezete ugyanis meghatározza a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, még a terjedelemre is utal, és egyes regényalakok, elsősorban a főhős jellemét is előrevetíti. „A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél bensőségesebb és magányosabb gyönyört el sem lehet képzelni. … A novellának viszont nincs eleje, és nincs vége: vagy megköt, vagy nem köt meg. És ha nem köt meg, akkor azt súgja a tapasztalat, a magamé meg a másoké is, hogy az esetek többségében jobb, ha újrakezdjük, valami más úton indulva el, vagy kidobjuk a szemétbe.”

Éveken át gyűjtötte a témákat, hogy majd egyszer megírja. Aztán válogatott, selejtezett, több téma a hozzá tartozó jegyzetekkel a szemétkosárba került.

„A többi novella viszont, úgy láttam, lélegezni kezd, egy hosszú élet reményében.” De még akkor sem készültek el véglegesen. Hosszabb idő eltelte után mindegyiket újraírta, nyolc hónapon át az elejétől a végéig átdolgozta, némelyiket többször is. Ez az alapos munka teljességében megmutatkozik a tizenkét novella megformálásán, felépítésén és tartalmán. Mert Gabriel García Márquez azt vallotta, hogy egy novella minden egyes változata jobb az előzőnél, és csak a szerző érezhet rá, melyik lesz a végső.

Márquez novellái ebben a kötetben elsősorban egyes európai nagyvárosokban játszódnak, olyanokban, amelyekben megfordult akár munka, baráti látogatás vagy kirándulás címén. Elkalauzol többek között Genfbe, Rómába, Nápolyba, Párizsba, Barcelonába. Húsz évvel előző ott-tartózkodása után újra felkeresi a cselekmények helyszíneit, hogy ellenőrizze emlékei hitelességét.

Mindegyik novellára jellemző a karibi életérzés, a Márquezt fémjelző mágikus realizmus, sőt a szürrealizmus és a feszültség, amely fogva tartja az olvasót, megdolgoztatja agytekervényeit, hogy még jóval az adott novella elolvasása után is tépelődjék, nyugtázzon, vagy továbbgondolja a történetet.

Elmondhatjuk, hogy az irodalmi Nobel-díjas kolumbiai író alkotásaiban minden benne van, ami a jó novellához kell. Tipikus márquezi stílusban leginkább például az A szent, vagy az A fény olyan, mint a víz című novellák íródtak. A tőle megszokott rejtélyes, egyben feszes mesélés jellemzi a már-már horrorisztikusnak mondható „Csak azért jöttem, hogy telefonáljak”, a Rémtörténet, A tramontána, vagy a Forbes asszony boldog nyara. Ez utóbbiak közé sorolhatjuk a Véred nyoma a havon című elbeszélést is.

A tizenkét novella mindegyike mestermunka, ezt le kell szögeznünk. Nem tudnám kiválasztani közülük azt, amelyik a leginkább megfogott.

De ha mégis kiemelhetnék egyet, akkor az a Véred nyoma a havon lenne. Ebben a novellában egyre fokozódik a feszültség, már-már pattan a húr, amikor végre a helyükre kerülnek a dolgok. A katarzist viszont az okozza, hogy addigra már úgy sincs értelme a feszültség csökkenésének, mert nem hozza meg a megoldást.

„Billy Sánchez belépett, félretolt egy nővért, és megállt az ázsiai orvossal szemben, aki a beteg fölé hajolt. Megszólította. Az orvos ráemelte mélabús tekintetét, egy pillanatig elgondolkodott, és akkor felismerte.

• De hát maga meg hová az ördögbe tűnt? – kiáltotta.

Billy Sánchez megdermedt.

• Itt voltam a szállóban – rebegte -, a szomszéd utcában.

Hiába szabadkozik Márquez, hogy nehezen vette rá magát a novellák megírására, merthogy az ő műfaja a regény, mégis maradandót alkotott. A Tizenkét vándor novella mindennapi és nem mindennapi emberekkel hozza össze az olvasót, a történetek városról városra, érzelmekről érzelmekre, benyomásokról benyomásokra, szenvedélyekről szenvedélyekre vándorolnak,  hogy végül hazataláljanak tudatunkban és érzéseinkben.

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella, Magvető Kiadó, Budapest 1998