Mi mindig búcsúzunk…
Mostanában gyakran elgondolkodom azon, hová tűnnek emberek, helyzetek, utcák – lelki értelemben is – az életemből. Hova lett húsz-harminc év oly hirtelen?
Miközben ez a változó világ és mássá váló élet egyre inkább foglalkoztat, jólesett elolvasnom Reményik Sándor versét. Ha nehezen is, lassacskán sok mindentől búcsút kell venni. Egyszerűen ez az élet rendje. De amíg gyermeki kíváncsisággal rá tudunk csodálkozni dolgokra, addig nincs nagy baj. Ugye? „Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. / Az éjtől reggel, a nappaltól este, / A színektől, ha szürke por belepte, / A csöndtől, mikor hang zavarta fel, / A hangtól, mikor csendbe halkul el, / Minden szótól, amit kimond a szánk, / Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, / Minden sebtől, mely fájt és égetett, / Minden képtől, mely belénk mélyedett, / Az álmainktól, mik nem teljesültek, / A lángjainktól, mik lassan kihűltek, / A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, / A kemény rögtől, min megállt a lábunk.”
Megjelent a Magyar7 2025/18.számában.
