Messzi idegenben – komáromi könyvbemutató fájó emlékek felidézésével
A megdöbbentő, ám szerencsére, jól végződő leventetörténethez méltó helyen, a komáromi erődrendszerhez tartozó Szent Borbála Lőszerraktárban került sor július 1-jén kollégánk, B. Vida Júlia, a ma7.sk kulturális és oktatási rovatának vezetője, valamint a kötet főhőse, a 91 éves Kántor Zoltán által jegyzett Messzi idegenben – Egy felvidéki levente története című könyv bemutatójára. A helyszínválasztás apropóját az is adta, hogy Zoli bácsi 70 évvel ezelőtt az erődbeli kaszárnyában katonáskodott.
A "Lőporos“ házigazdájaként Hamran Szilvia köszöntötte a jelenlevőket, majd átadta a szót B. Vida Júliának, aki a könyv születésével kapcsolatos kulisszatitkokat árulta el. Az akkor még „csak“ 88 éves Kántor Zoli bácsi először egy interjú során mesélt neki az 1945 februárja és novembere között vele és több felvidéki magyar kamasztársával történtekről, az átélt traumákról. Ő pedig jó érzékkel felismerte, hogy ebben a „sztoriban” jóval több van, mint amennyi egy cikkben közölhető, ezért a későbbiekben még jópárszor beszélgetett Zoli bácsival. Az általa részletezett kényszerű utazások alapján íródott a Messzi idegenben – Egy felvidéki levente története című kötet, amely bemutatóját 2018-ban, 88. születésnapi meglepetésnek szánta a fia, Kántor Olivér, aki azt magánkiadásban jelentette meg.
Természetesen, az est során a még mindig teljes szellemi frissességnek örvendő Zoli bácsinak jutott a főszerep. Olykor a könnyeivel küszködve idézte fel mindazt a megpróbáltatást, nélkülözést, amit 15 évesen, a II. világháború végéhez közeledve többedmagával együtt át kellett átélnie.
Ecsetelte azt a februári napot, amikor az élet és halál urainak számító nyilasok – a haza védelme jegyében – a sorkötelesnek még szintén nem számító társaival együtt őt is kihajtották a vásárúti vasútállomásra, ahonnan vonattal, Komáromon át egy győri laktanyába szállították őket.
Majd fegyveres őrök felügyelete alatt, a még trágyával teli marhaszállító vagonokban, Ausztrián át Németország felé vették az irányt, miközben okkal féltek a kilátástalannak tűnő jövőjüktől, éheztek, megtetvesedtek... Leszögezte: az állandó éhezés mellett a legszörnyűbb az volt, hogy azt sem tudták, mindez miért történik velük.
Volt, amikor német női egyenruhát kellett magukra ölteniük, máskor légitámadásokat is túlélve, véresre gyalogolták a lábukat, majd több napig iránytű nélkül, erdőkben bujdostak.
A túlélés érdekében kenyeret loptak egy falusi péktől, de akár ehető gyomnövényekkel, fűvel is oltották a kínzó éhségérzetüket, vagy az életük kockáztatásával karalábét, krumplit, marharépát gyűjtöttek be a termőföldekről. Ráadásul a húsvéti ünnepeket és a születésnapját is ilyen viszontagságok közepette kellett átélnie.
Azt is megtudtuk: a megváltást, átmeneti időszakra, az amerikai katonák jelentették, akik csokival, cigivel, pudinggal ajándékozták meg a kis szenvedőket. Szerencsére, segítőkész, jó magyar emberekkel is szinte mindenütt találkoztak. Az egyikük egy amerikai magyar katonatiszt volt, aki annak a falunak a parancsnokává vált, ahol „vendégeskedtek“. Aztán a helyi gazdákhoz osztották be őket mezőgazdasági munkavégzésre. Ő egy négylányos özvegyasszonyhoz került, aki akár a vejéül is elfogadta volna a dolgos fiatalembert. Később akadtak, akiket a kanadai Vöröskereszt vett az oltalma alá, s az egyik sorstársát egészen a családi házukig szállította.
Az ideiglenes mennyország azonban rögvest pokollá változott, amikor az amerikaiak és az angolok után az oroszok felügyelete alá kerültek. Ők ugyanis szinte mindenüket elvették, majd egy Prágába, vagyis a Letňany városrészben kialakított lágerbe, borzasztó körülmények közé vitték, és babkásával tartották életben őket.
A közérzetükön rontott az otthonról érkezett hír: a magyarokat kitelepítették, s a szülőföldjükön betiltották a magyar beszédet.
Majd Pozsonyba vonatoztatták őket, s a Disznómezőn már lélekben arra készültek, hogy Oroszországba kerülnek. Egy ottani magyar ember segítőkészsége jóvoltából a családja megtudta, hogy hol tartózkodik, s az édesapja meglátogatta őt. Nem reménykedtek abban, hogy november 27-én hazaengedik a leventéket.
A viszontlátás feledhetetlen órái után, mintha mi sem történt volna, hamarosan beállt asztalosinasnak. Máig fájlalja, hogy tőlük azóta sem kértek bocsánatot, s a kérvényezett kárpótlást sem kapták meg. Sőt, a történteket hosszú évtizedeken át el kellett hallgatniuk... Örvendetes, hogy az utóbbi években már pár, de még mindig nem elég könyv és film is született az ártatlan magyar leventék meghurcoltatásairól és sokuk kivégzéséről, amiről Pozsony-Ligetfalun a tömegsírjuk is tanúskodik.
Kántor Olivér elmondta: azért tartotta fontosnak megjelentetni e kötetet, hogy tanulságul és okulásul szolgáljon a mai fiataloknak, s mindez ne merüljön feledésbe, illetve ehhez hasonló szörnyűség sose ismétlődhessen meg.
A Komáromban a világjárvány miatt az eredetileg tervezettnél később tartott könyvbemutató során Zoli bácsi a várkaszárnyabeli katonáskodásáról is mesélt. 1951-ben 10 hónapot töltött az azóta részenként felújítandó várban, ahová szívesen tért vissza, dicsérve a „csodálatos építményt“. Felidézte a Vág parti katonai gyakorlatokat és az altiszti továbbképzését is, ami miatt hétvégi kimenőkre sem utazhatott haza a menyasszonyához.
A helyszínen megvásárolható könyvek dedikálása előtt B. Vida Júlia a korábbi Dunaszerdahely környéki könyvbemutatókon szerzett tapasztalataikat összegezte: a hallgatóságuk soraiból többen sírva jelezték, hogy az ő hozzátartozóiknak is hasonló kegyetlen sors jutott osztályrészül, a tizenévesek pedig alig akarták elhinni, hogy ilyen volt a zord valóság. Hangsúlyozta:
