Meddig tart a szerelem? Márquez válasza: egy életen át!
Vannak könyvek, amelyek nemcsak egy történetet mesélnek el, hanem egy teljes életérzést adnak át. Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regénye pontosan ilyen mű. Az ember leül vele, és mire a végére ér, olyan érzése támad, mintha nem is olvasott volna, hanem emlékezett. Valaki más életére, vagy talán a sajátjára egy másik világban.
A történet három főszereplő – Florentino Ariza, Fermina Daza és Juvenal Urbino – életét követi végig, de nem úgy, ahogyan a klasszikus romantikus regények szokták. Itt nem a hirtelen fellángolás, a nagy gesztusok vagy a végzetes véletlenek uralkodnak, hanem a lassú érés, a várakozás, és a szerelem különböző arcai: szenvedély, megszokás, vágy, önáltatás, hűség és újrakezdés. A regény nem kínál egyetlen definíciót a szerelemről – épp ellenkezőleg, megmutatja annak sokféleségét és ellentmondásosságát.
A cselekmény hosszú éveken, évtizedeken át ível – valójában egy egész életutat járunk be az elbeszélőn keresztül. Nem a fordulatok, hanem az idő múlása válik a regény egyik főszereplőjévé. Lassan, aprólékosan, részletezően rajzolódnak ki az érzelmi dinamikák, és a karakterek is mélyülnek – nem csak úgy viselkednek, hanem alakulnak, formálódnak, ahogy az élet is formálja őket. Ebben rejlik Márquez zsenialitása: úgy tűnik, mintha nem történne semmi látványos, és közben mégis az egész emberi lét a szemünk előtt tárul fel.
Az olvasó egy ideig talán úgy érzi, hogy Fermina Daza a kulcsszereplő – egy erős, öntudatos nő, aki a társadalmi elvárásokkal és a saját érzéseivel egyszerre küzd. De ahogy a történet halad, egyre világosabbá válik, hogy a romantikus lelek, Florentino Ariza az, aki igazán mély rezonanciát kelthet bennünk. Még akkor is, ha olykor túllép bizonyos határokat – vagy talán épp azért, mert benne sűrűsödik mindaz, amit a szerelem irracionalitásáról, esendőségéről és megszállottságáról tudni lehet.
A Szerelem a kolera idején világa egzotikusnak tűnik – egy dél-amerikai kikötőváros színei, illatai, hangjai és társadalmi rétegei vesznek körül minket –, mégis fájdalmasan ismerős. A mágikus realizmus itt nem varázslatos csodák formájában jelenik meg, hanem az emlékezés ködében, a vágyakozás álomszerűségével, és azokkal a finom túlzásokkal, amelyek olykor pontosabban mutatják meg a valóságot, mint maga a realizmus. Ez a világ egyszerre hétköznapi és mitikus.
A cím – Szerelem a kolera idején – többszörösen értelmezhető. Lehet szó szerinti utalás egy történelmi időszakra, de érezhető benne az átvitt értelmű, szimbolikus jelentés is: a szerelem, mint egyfajta „betegség”, amely nem gyógyítható, és amely időnként lázzal, delíriummal, gyengeséggel, de furcsa módon mégis gyógyulással jár. Mégsem érdemes túlmagyarázni: a cím egyszerre költői és pontos, és ahogy a regény végére érünk, már magától értetődőnek hat.
Ez a regény nem siet. Nem csábít gyors olvasásra. Inkább lelassít, elgondolkodtat, és az olvasó belső világában kezd el dolgozni – olyan helyeken, ahová a mindennapokban ritkán nézünk be.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik nem félnek lassan, mélyen és őszintén olvasni. Akik értik, hogy a szerelem nem mindig látványos, de attól még lehet maradandó. Akik kíváncsiak arra, hogyan lehet túlélni az életet, és közben mégis hinni abban, hogy egy érzés – legyen az bármilyen bonyolult – végig elkísérhet minket.
És igen: olvassa el mindenki, aki lelki megnyugvásra vágyik – nem azért, mert minden fájdalmat elsimít, hanem mert segít megérteni, hogy a fájdalom is a szeretet egyik formája lehet.
