Magyar emlékek nyomában: Magyar katonasírok – Jeruzsálem
Az izraeli főváros Sion-(Cion-) hegyi protestáns temetőjében számos német és osztrák halott mellett néhány magyar katona is alussza örök álmát. Abból a nyolcszázból, akit az I. világháborúban, 1916 májusában – török szövetségese kérésére – vezényelt a Szentföldre az Osztrák-Magyar Monarchia.
A Központi Hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi-csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák–magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi taracküteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába.
A K.u.K. hadsereg négyszáz magyar katonája 1916. május 9-én reggel masírozott be díszmenetben Jeruzsálembe. Bár a katonák csak átutazóban voltak, útban a Negev-sivatag felé, végiglátogatták a város szent helyeit. A Szentsír-templomban tartott ünnepélyes miséhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta. Május 13-án továbbmeneteltek, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, május 27. és június 1. között.
A Marno hegyi tarackos osztály - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt: a hadosztályt alkotó két üteg egyikének Budapest, a másiknak Kassa volt a hadkiegészítő körzete. Ezt erősíti meg az a pár tábori képeslap is, amelynek feladói és címzettjei is mind magyarok. A csapatok március végén indultak hazulról Törökország felé, először vonaton, majd ökör- és lófogatokkal keltek át a Taurus hegységen. Damaszkuszba érkezvén ismét vonatra szálltak, s Jeruzsálem érintésével érkeztek a Negev sivatagba, ahol csatlakoztak török szövetségeseikhez. A Bersebában egyesült török és magyar csapatok augusztusban együtt másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi-csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.
A törökök az augusztusi kudarcot követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok viszont 1917 márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. A magyar tüzérség felkészülten várta az angol támadást, megsemmisítő csapást mért a britekre, a magyarok minimális vesztesége mellett. Az angolok április 17– 19. között újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de a veszteségük katasztrofális volt: csak április 19-én 6444 embert vesztettek, míg a magyar tüzérek a harcok befejeztével mindössze egyetlen sebesültről adhattak számot.
1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Ez alkalommal sikerült az áttörés Bersebánál, s bár ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink jól fedezték a török csapatok visszavonulását. A magyar tarackütegek később még részt vettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából. A háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák–magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, s Trieszten keresztül érkeztek ismét hazai földre 1919 tavaszán.
Az elesett katonák sírjait rendszeresen felkeresik a tel-avivi magyar nagykövetség vezetői, hogy kegyelettel adózzanak a hősi halottak emlékének.
Nagyon köszönöm Novák Attila tel-avivi diplomatánknak, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak és Radnóti László újságíró kollégámnak a segítséget.
