Könyvajánló: Lengyelország cigarettafüstben
Az álértelmiségi sznobizmus néha nagyon tud fájni, nehezen viselem. Igyekszem is elkerülni, így nem röstellem bevallani, aktuális ismertetőnk alanyára nem egy obskúrus internetes irodalmi fórumon, vagy a Regények, amelyeket csak okos ember olvas című periodika karácsonyi dupla számában bukkantam, hanem egy sima könyvesbolti turkálás során.
A szerzője, Bronislaw Wildstein, szégyen, nem szégyen, számomra teljesen ismeretlen (volt). A könyv címe – mint utólag kiderült, a szerencsétlen magyar ferdítésnek köszönhetően – leginkább egy romantikus lányregény címlapjára kívánkozna. A velünk élő múlt. „Jennifer megszabadulva brutális férjétől és a nagyváros nyüzsgésétől, új életet kezd a szülőfalujában. De a múlt árnyai nem hagyják nyugodni…” Biztosan ismerős. A mű eredeti lengyel címe (Czas niedokonany – Tökéletlen idő, esetleg Befejezetlen idő) sokkal kifejezőbb, ráadásul a választott magyar címnél kevésbé tűnik generikusnak. Pláne egy olyan korrajzzal fűszerezett családi nagyregény esetében, mint amilyen A velünk élő múlt.
Nem árulok zsákbamacskát, ez egy kiváló könyv. Pontosan az ilyenekért szokás Bookert vagy Nobel-díjat kapni. Wildstein könyve meg is érdemelné mindkettőt.
Még úgy is, hogy nyilvánvaló tény, a lengyel történelem utolsó 100-110 éve igen hálás téma. Kevés népnek jutott annyi szenvedés a huszadik században, mint éppen nekik, ráadásul a regény hősei is halmozottan hátrányos helyzetűek, zsidók, antikommunisták, esetleg zsidó antikommunisták. Egy lengyel zsidó család négy generációjának története ez, nagyívű történelmi tabló egy század eleji, vidéki pogrom során meglincselt füvesembertől a 2008-as nagy összeomlást a Wall Streeten megélő ükunokájáig. Szereplők és rezsimek váltogatják egymást, cigarettafüsttől és vodkától bűzlő életekbe nyerünk betekintést. Nem túlzás, a helyenként feleslegesen túlírt, moralizáló, éppen ezért kissé hiteltelen monológok és dialógusok jelentős részében isznak és dohányoznak a szereplők, sőt általában mindezt egyszerre teszik. Apropó, dialógusok! Nem egyszer kedvem támadt hangosan felkiáltani, hogy „Ne már, hát így senki sem beszél!”, de a könyv hangulatában van valami megfoghatatlanul érdekes. Ez segít átlendülni a vodka mellett elhangzó barokkos körmondatokon.
A konkrét cselekményből részleteket elárulni teljesen fölösleges. A könyvismertetők halála az ilyesmi. A bennünk felmerülő kérdések sokkal fontosabbak.
Meg lehet-e bocsátani a gonoszságot? Bűn-e a boldogság, ha körülöttünk csak szenvedés van? Hol végződik a kollektív és hol kezdődik az egyéni felelősség határa? Szerethetünk-e valakit, ha erkölcsileg undorodunk tőle? Csak az igazán jó regények sajátja – márpedig a helyenként suta párbeszédek dacára, Wildstein könyve ilyen –, hogy nem próbál meg helyettünk választ adni a kérdésekre. Még csak fel sem teszi őket, az ránk, olvasókra marad. Higgyék el, izgalmas vállalkozás!
