Koncsol László a túlsó parton
Elment hát ő is. A mesének vége szakadt. Koncsol László fogta azt a bizonyos bartóki bőröndöt (amelyben szerencsénkre – vagy látszólag – kevés kézirat maradt), és itthagyott minket.
De még előtte, tavaly, mint egy utolsó jajkiáltásként, vagy üzenetként a társnak, aki a túloldalon várta, kiadott egy verskötetet. A túlsó part verseiben „arról az embertelen, tizennyolc évnyi küzdelemről írt, amelyet a költő a hőn szeretett felesége életéért a néma kórral, a rákkal és a Sátánnal folytatott”.
Ez is egy történet volt. Igaz, talán mind közül a legkegyetlenebb és legemberpróbálóbb a hányatott életút alkonyán, amit szinte már távozóban fontosnak tartott elmondani. Alkotó emberhez méltóan: szonettekben, szabadversben.
A mesének tehát vége szakadt. Pedig de szívesen hallgattuk, hallgatnánk tovább! Bármiről mesélt: a gyerekkoráról, szülőfalujáról, Deregnyőről, a Lónyayakról, a szökdöső diákról, Sárospatakról, a műveltség menedékéről, a református papokról, akikből a fél rokonsága állt (édesapja, nagyapja, nagybácsik és más családtagok), s akiknek az oltalma alatt úgy nőtt föl „rossz káderként” abba az istentelen, kommunista ántivilágba, mint egy szép, nemes virág a kórók és gizgazok között. Abból a nemes, művelt, dolgos, istenhívő és mindenekelőtt magyar világból, amely eszmélésekor hullott darabjaira. Történeteket a harkácsi iskoláról, ahol tanítottak pár évig, majd az irodalom bozótosáról, ahol néha szinte Don Quijoteként volt kénytelen harcolni. Hadakozását az állambiztonság embereivel.
Nem tudom véka alá rejteni, az elfogultság szól belőlem: alig akad ember kis magyar glóbuszunkon, akit többre becsülnék, mint Koncsol Lászlót. Nem is tudok múlt időben szólni róla. A múlt század nyolcvanas éveiben, amikor kiebrudalták a kritika- és irodalomtörténet-írásból, volt szerencsém nyomdai korrektorként egy gályapadon húzni vele az evezőt. Különös csapat verődött össze ott, a Kis-Kárpátok alatti nyomdában, ahonnan Koncsol gyakran tette meg az utat az erdőn keresztül hazáig, megkerülve Pozsonyt.
A hrabali vagy örkényi társaságot elcsapott szerkesztők, katedráról leráncigált tanítók, kegyvesztett, megtűrt figurák alkották, jobb sorsra érdemes vándorlegényei a szellemi életnek.
Madách falansztere dereng föl előttem, valahányszor visszatekintek pályánk e boldognak nem nevezhető korszakára. Amely mindenek dacára termékeny volt, legalábbis számomra. Koncsol meséi, kiselőadásai (lett légyen szó verstanról, zenéről, görög kultúráról vagy akár a filmkamera alkotóelemeiről) nagyon sokat jelentettek abban a szellemi pusztaságban, tartást adtak és nyugtatták a háborgó lelket.
László akkoriban éppen jugoszláviai szlovák költőket fordított nagy lelkesedéssel (hiszen minden feladatot így végzett), mellesleg görögül tanult, miközben cédulázott, hogy nekigyürkőzzön – ha más nem vállalja, akár egyedül – a máig hiába várt magyar–szlovák nagyszótár elkészítésének. Bármihez is fogott, aurája, szellemi kisugárzása a szocialista szellemtelenségnek ebben a műhelyében is tekintélyt parancsolt.
Máig elfog a szégyenteljes düh, ha arra gondolok, milyen tökmagjankók ítéltek sorsa fölött, hogyan térítették le arról a szellemi pályáról, amit kiszabott számára az Úr. Aki Vörösmarty, Pilinszky, Weöres Sándor nagy verseinek izgalmas, újszerű értelmezését adta, Bartók zenéjét helyezte különös fénytörésbe, aki irodalomtörténészi és -kritikai szemléletével iskolát teremtett, akinek Ütemezőjét tananyagként használták az egyetemen, aki megalkotta a Csallóközi Kiskönyvtár grandiózus sorozatát, kitágítva a helytörténet dimenzióit és határait, akinek esszéi a magyar eszmetörténet legjobb teljesítményei közé tartoznak – nos, ennek a kivételes tehetségű és művelt embernek az élete nagy része hadakozással telt. Pedig „soha nem akartam harcos tagja lenni a társadalomnak – mondta egy interjúban –, mégis kénytelen voltam belemenni konfliktusokba. Nem én akartam, belerángattak, beletuszkoltak.”
Igen, a fekete autóba betuszkolták, az irodalomból kituszkolták az elvtársak.
A mesékből azonban – ha már a bőröndök estek szóba – fájdalmasan kevés lett megörökítve. Mert igaz, hogy élete során Koncsol Lászlónak számtalan könyve jelent meg (irodalomtörténet, kritika, esszé, vers, sok-sok fordítás), alig maradt ideje magára. Szolgálat helyett például ragyogó prózát írhatott volna. Ehelyett szinte szétosztotta magát. Szerkesztett, fordított, hadakozott a műveletlen, sokszor gerinctelen kiadói cenzorokkal, a rendszer „szellemiségét” hentesbárddal őrző szerkesztőkkel. Majd amikor végre felszabadult nálunk is a világ, jött a következő ellenség (ahogy ő fogalmazott: a Sátán), és azzal kellett küzdeni. És mégis, minden küzdelem dacára ő volt az egyik legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb ember, akit valaha ismertem. Végtelenül önzetlen volt, és mindenki sorsa érdekelte.
A teremtő most begyűjtötte őt is. Bekanyarította nagy tarsolyába, ahol összekeveredik mindenki. Ahogy szintén maga fogalmazott: viselte a csapásokat, mert istennek tervei voltak vele. Valószínű, sőt biztos: ő volt az utolsó polihisztorunk a Felvidéken, akinek életműve, emberi, szellemi tartása arra predesztinálja, hogy a virtuális magyar szellemi múzeumban elfoglalja méltó helyét. Bár a múzeum kifejezés kissé bizarrul hangzik, inkább mondanék szellemi művészeti akadémiát, vagy ama illyési, magasban lebegő szellemi magyar hazát.
László, Lacikám, nyugodj békében!
Megjelent a Magyar7 2023/8.számában.
