Komor időutazók és érzéki felvillanások - Recenzió Tóth Eszter Zsófia „Trianoni történetek Szabadkától Budapestig” című könyvéről

Ha nem számítom ide klasszikus kedvenceimet, például Bulgakovot vagy Koestlert, akkor ritkán talál utat a bensőmhöz egy írás, de azokban a nagyon egyedi pillanatokban valamiképpen izgatottá válok, mert nemcsak a gondolatokból élek, de a szó, és még inkább az írott szó a kenyerem egyik szelete. Ritkán áll meg bennem az ütő, ám akkor frissen támad bennem valami mély érzés – pedig megnevelt az élet, a szemem sem rebben, amikor mások összeomlanak, és általában nem is érintenek meg már úgymond a „súlyos dolgok” – de közben, mint egy tudatalatti drón, sokadlagos üzemmódban keresem a mélyről jövő szavakat, a múlt és a jövő időkapszuláit az emberek szemében, szívében és a könyvekben egyaránt.

Így volt ez 1990 telén, amikor éppen csak kiskamaszként Kosztolányit faltam az éjjeli olvasólámpa magányos fényénél, és ráleltem csodálatos írására arról, amelyben megszólítja a távoli jövőben születő olvasóját (engem),

és kinyújtja kezét akkor talán hatvan év távlatából felém. Akkor óvatosan megfogom a kezét és utazom vele 15 évesen, messze túl a Krisztinavároson, és a körúti kávéházakon át egészen a szabadkai főgimnáziumig. Ilyen szoros élményt talán még Edgar Allan Poe, esetleg Roald Dahl szövegeivel éltem át, ám kortárs szerzőnél talán igazából soha. Kosztolányi képe kamaszkoromban évekig kint volt a falamon, talán anyám vitte el bekereteztetni, és Desiré annyi idős lehetett a fotón, mint most én, finom mosollyal nézett oldalra – néha meg is kérdeztem tőle, jól írok-e, és valahogy azt éreztem, támogat egy kicsit – gégerák meg halál, ide vagy oda, végül is az nem lehet akadály az ilyesmiben.

De mostanában kétszer is megragadott a friss, írott szó.

Győrffy Ákos rövid írásai a Börzsönyről évek óta foglalkoztatnak. Magával ragadó leírásai a felvidéki olvasó szemével viszonylag apró, de nagyon is élő hegység időtlen, sok ezer éven át változatlan igazságairól, szent és profán pillanatairól lenyűgöznek és kirántanak a szimultán rutinokból, más térbe emelnek, talán meg is tisztítanak. Sugárzó, egyszerre nehéz és könnyű metafizika tárcamértékkel: ahogyan elénk vetíti váratlan találkozását egy szarvassal, vagy magányos favágását jegyzi fel az őszi délutánban, azt és úgy nem csak kétezer éve hittük volna el neki, de igazságai érvényesek lesznek akkor is, amikor mi már régen nem élünk. A néha komor, de tiszta szavú börzsönyi időutazóról és írásairól máskor még szólunk. mert többet ér, mint pár ide vetett sor, – most viszont asztalomon egy másik könyv hever – és napokkal azután is gondolkodni hív, hogy végeztem vele.

Tóth Eszter Zsófiát, a Kádár-kor hétköznapjainak kutatóját sokan ismerik és leginkább történészként tartják számon.

A Kádár leányai és a Szex és szocializmus – többek között – népszerű kötetei, és nem véletlenül: a XX. századi rendszerek vezéreiről számos könyv látott napvilágot, de a részletek felett gyakran elillan a figyelem. A legtöbb embert beskatulyázzák arról a munkájáról, amellyel éppen sokan azonosítják: Kulka János így volt sokáig csak a Szomszédok egyik főszereplője, Tóth Eszter Zsófia pedig csak Kádár-kori szaktörténész sokak szemében. Gyakori élethelyzet: a beskatulyázásból nehéz szabadulni, olyannyira, hogyha felszabadul a szellem a sok rozsdás vaslánc alól, győzzön csak futni saját maga után, szinte még aludni is elfelejthet idővel. A tehetséges alkotókban persze mindig ott munkál az a plusz, amely a kötelezőkön felül kikövetel valami más stílust, sőt akár műfajt belőlük, és ez történt, illetve történik szerzőnkkel is, aki mininovellákat ír. Diszkréten teszi, mert először fő profilját, a történelmet jeleníti meg, de ott érkezik utána rögtön a szintén komoly hangú, feszes líra is. Kimérten, letisztultan, néha kicsit kegyetlenül, és végig őszintén.

Tóth Eszter Zsófia új könyvével, a „Trianoni történetek - Szabadkától Budapestig” című kötettel sokat markol és sokat is fog. A felvidéki olvasók sajnos értékelni tudják benne a megrendítő délvidéki exodus betét-történeteket, a trianoni katasztrófa után évtizedekkel is érezhető, sorsokat daraboló, génjeinkbe száradt rengéshullámokat.

Ám egy megpróbáltatásokkal teli korban sem minden fekete: találunk szórakoztató szélhámostörténeteket és a szörnyű előzményekhez képest derűsebb, az erőszakos áttelepítés utáni beilleszkedésről szóló életsorsokat is. A mű különlegessége azonban nemcsak az erős történeti szál a húszas vagy éppen a hatvanas évekből, hanem a közelmúltba evező blokk, a rendkívül személyes hangon megszólaló „Budapesti történetek” című rész. Itt egy új ablak nyílt számomra a közelebbi múltra. A sajátomra is. Láttam sorain át a saját gyerek-, és fiatalkoromat, életre kelt minden a nyolcvanas évek gyerekszemmel szivárványosan szép, örökre belém égett világából. Újra éreztem kényelmetlen iskolatáskám súlyát, hallottam anyám fiatal nevetését, szagoltam apám kölnijének kicsit szúrós, de valójában mégis egyre mézédesebb illatát, láttam nagyanyámat integetni a Volkmann utcai társasház pici ablakából – no, mintha csak a saját naplóimat látnám, – amelyekről nem is tudom, hol vannak, lehet, hogy valamelyik ifjúkori kitörés vagy újrakezdés áldozatai lettek és kidobtam őket szívem egy kamrájával együtt. Láttam a kamaszkoromat, fiatal felnőtt éveimet minden esetlegességével, élesedő érzékiségével – időkapu, mondanánk, ha B-kategóriás sci-fit néznénk, de ez nem az.

A szerző egyszerre szenvtelen és érzelmes, időn túli és korhű. Ritka, hogy valaki érti és érzi is a kort, az akkori és talán a mai életet.

Közben ír, az érzés pedig életszagú, szerelemszagú, de árulásszagú, gyászszagú is, lemondás-szagú, könnyszagú is, és olyan széles palettáját ragadja meg az életnek, hogy bár szürke a tónusa, megidézi azt, ami fontos vagy fontos volt nekünk. Meghökkenve látom írásaiban saját életem szinkronban zajló eseményeit, ugyanazokkal a háttérzenékkel, mintha valaki elém rakott volna egy tükröt, de annyira közel, hogy látom a szemgolyóm mélyét is. Belém hasít a sok emlék vagy akár a saját, alternatív életem. Mélyre hatoló belső útra indít az emlékezetbeli kirándulás.

Negyven év felett sokszor felkúszik szívünkben tinédzser-életünk egy szakasza, a végső, amikor még azért mindent nyitottnak éreztünk, végtelennek tűnt a tér, tényleg azt hittük barátokkal, sörös-boros nyári éjszakákon, a nyitott ablaknál a kinti ágak kontúrjait bámulva, hogy a leendő társunk valahol most fordul a másik oldalára, és valahol vár ránk biztosan – ahogyan erről Tóth Eszter Zsófia ír. És várt is talán, de csak utólag értjük meg, hogy akkor és ott ő volt-e az, akit akkor nem láttunk, mert csak néztünk, vagy csak mert egy másik padon ültünk a Moszkva téren „afterezve”, ott felejtve magunkat éveken át hétvégi hajnalokon és reggeleken. Mennyi fontos ember mellett mehettünk el lelki vaksággal, komolykodva nyilván, mint Menzel filmjében a filozófus a kényszermunkán, aki az eget kutatta, amikor beleesett a gyárudvar közepén a gödörbe. Nem vár meg az élet.

Becsukom a könyvet, lemegyek a Gesztenyés-kertbe, halkan ropog a murva a cipőm alatt, lassan sétálok, mert már nem rohanok sehova, mellettem ott sétál az Idő, rám mosolyog, és szelíden kuncog,

ahogyan nézem a térköveket, mostanában mindig nézem, az alapozás fontos, no és persze a vízelvezetés, az egyik szakmai ártalom a sok közül, hogy még beszélek is róla, és az Idő azt súgja, lehetett volna és lehetne másként is, gyere át a másik oldalamra, onnan jobban látlak, az arcod őszinte felét. Figyelj, lehetne akár így is, de számold át az életed, egy meg egy az kettő, második Időd nem lehetek, hiszen csak egy vagyok, és én ettől nagyon elhallgatok, mélyen áramlanak a gondolataim, tűnődőm sorson és jövőn, kicsit úgy, mint amikor az a John Lennonos szemüvegem volt, azzal szaladtam a lányok után 30 éve, és még azt hittem, hogy érteni fogom őket is egyszer, mint az Időt, hát azt úgyis értem, pedig nem.

De nem kell mindent megérteni, főleg az Időt és a nőket nem, és megoldani sem kell mindent, mert nem mindenre van megoldás, csak hagyni kell, hogy hömpölyögjön át az élet bennem az ősz, vékony hajszálaimon, az ereimen keresztül a talpamig.

Majd kiforrja magát, jöjjön és menjen, aminek jönnie és mennie kell. Érzéki felvillanásokat, meghökkentő váltásokat, új ideákat hozhat az Idő, és egy 46 éves ember sem mindenben kész, talán csak majd, ha vége mindennek, akkor lesz befejezett. Addig meg hadd játsszanak és hívjanak ki az érzékek, a valóság minden látható és láthatatlan rétege, végül is talán ezt már megengedhetem magamnak. Csalódni már nem tudok – ezt akarom gondolni, és már nem is vagyok ettől messzire, ez az igazság.

Aztán egyszer csak felébredek és kinyújtózom. Megyek tovább szótlanul és nyugodtan, vár még a nagyon sok minden. Ha nem vár, az sem baj, nincs már baj. Ez már a fennsík. Csak a szemeket nézem, és néha pillantok vissza, és gyakrabban oldalra az Időre, lopva, amikor nem lát senki, de leginkább, ő, az Idő nem.

(Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig, Kiadó: Vajdasági Magyar Képző-, Kutató-, és Kulturális Központ, Szabadka, 2021.)