Keszeli Ferenc emlékére

Ültünk Feri bácsiéknál a tornácon és beszélgettünk. Olyankor mindig megállt az idő. Figyeltük az udvaron lévő madarakat, azt ahogy a szellő mozgatta fákat, szürcsöltük a kávénkat, melyet Ica néni gondosan elkészített és tálalt. Ezek az délelőttök/délutánok/esték örökre megmaradnak az emlékezetemben. Ilyenkor zajlottak a legjobb beszélgetéseink. Feri bácsi mesélt a múltról, értekezett a jelenről és gondolkozott a jövőről. Érdeklődött, hogy vagyok és mindig hasznos tanácsokat adott az írásaimhoz. Megtisztelő volt számomra, hogy elolvasta őket. Én nem mindig reagáltam jól a kritikáira, de nagyon-nagyon sokat tanultam tőle.

Hogy pontosítsak: szinte mindent tőle tanultam. Keményen megmondta, ha olyat írtam, ami helytelen, ízléstelen vagy pontatlan volt. Ki nem állhatta a provoncializmust. Hogy mi az? Egyfajta szűklátókörűség, az egyetemes vagy országos értékek elutasítása a helyi szintű dolgok javára, egyes személyek önkényes kiemelése, életútjuk kritikátlan ajnározása. 1990 óta erről szól a felvidéki magyar közélet és irodalom. Sajnos.

Keszeli Ferenc Pozsonyban született, de nem pozsonyi. Pár nappal azután jött világra, hogy 1947. április 12-én elindult az első transzport a felvidéki magyarokkal. Ez mentette meg őket, mivel a családot is ki akarták telepíteni. Körülbelül negyven évig élt Somorján, ahol az utóbbi évtizedben teljes visszavonultságban teltek a napjai.

Könyvet írt a száz évvel korábbi Pozsonyról, mert az a Pozsonyt még szerette, a mai Pozsonyt pedig már nem szereti. Indoklása kézenfekvő: „Pozsonyban nem szeretik a magyarokat.” Vagy azért zsörtölődött, hogy Pozsonyban már nincs kinek magyarul köszönni. Gyakran felemlegette, hogy a hatvanas évek derekán, amikor kamaszfejjel Pozsonyba sodorta a sors, vasárnap a Sétatéren még mindenki magyarul és németül beszélt. Amikor beszélgetni szoktam vele a régi Poszonyról, minden utca magyar nevét tudta. El szoktam vele sétálni virtuálisan sokfele: a vártól a Klarisszák temploma felé a Fő téren és a régi városházán keresztül a Séta tér felé tartva a Széplak utcáig. A Védcölöp úttól a Kecskakapu utcai temető fele menet a régi Vödric városrészig. Egészen hihetetlen volt, amit Pozsonyról, pozsony utcáiról tudott. De ugyanígy ismerte Budapest minden szegletét is.

Keszeli Ferenc a magyar nyelv mámorában élt, rímekkel aludt el, azokkal is ébredt, azokkal élte életét.

Ha hallgatott, magyarul hallgatott, ha haragudott, magyarul haragudott, különösen akkor, ha magyar tollból, magyar ajakról származó, a magyar nyelvet megcsúfoló mondatokkal találkozott. Talán ez dühítette fel legjobban. A magyar nyelv elhanyagolása, igénytelen módon való használata, a felületes képmutatás és a tudás néküli feltűnösködés. Ma is nagyon keveset tudok, de közéleti pályám elején ez hatvánozottan így volt és ekkor jópárszor megfedett ezekért a dolgokért. Teszem hozzá, jogosan.

Élete első tizenöt évét ősei falujában, Vágkirályfán élte meg. A galántai gimnáziumot félbehagyva, a felnőttkor küszöbén újságírónak szegődött el a járási laphoz. A csallóközi nagy árvíz helyszíneiről tudósított. Néhány hónap után, tizennyolc évesen a Hét szerkesztő-riportere volt. Keszeli Ferenc ezzel egyidejűleg költőként robban be az akkor csehszlovákiainak mondott magyar irodalomba. Első kötete, az Ostromlétra megjelenése után másfél évtizedig nem jelenhetett meg kötete. Ekkor fordult a gyermekirodalom felé, s ebben maradandót alkotott.

– írja róla egy Sárospatakon megjelent ovópedagógiai főiskolai tankönyv, melynek szerzője Weöres Sándorral és Tamkó Sirató Károllyal azonos rendbe sorolja a városunkban élő költőt.

S ez a tudás, a szavak és a csodálatos magyar nyelv ismerete nem a véletlen műve: Feri bácsi rengeteget olvasott, képezte magát, kivítelesen szigorú pontossággal és igényességgel tisztázta szövegeit. Személyesen ismerte a magyar irodalom elmúlt évtizedeinek nagyjait Illyés Gyulától Csurka Istvánig, Zelk Zoltántól Nagy Lászlóig, Csukás Istvántól Csóori Sándorig és még sorolhatnám ki mindenki fordult meg nála Göncz Árpádtól Orbán Cseh Tamáson át Orbán Viktor. Tőluk is sokat tanult és ők kis sokat tanultak tőle.

Keszeli Ferenc kis híján ötven évig volt újságíró a Hétben, az Új Ifjúságban, a Napban, ahol elsősorban riportot, publicisztikát, tárcákat írt és tárta fel a magyar történelem művelődéstörténetének felvidéki emlékhelyeit. Verseskötetei, így a Zátony a bárkán, a Provincia Kupolája, gyermekkönyvei maradandó értéket képviselnek. 1990-ben a Magyar Távirati Iroda Szlovákia egész területére akkreditált tudósítója lett, hivatalát tizennyolc éven át somorjai irodájából látta el. Ez idő alatt több mint 160 ezer tudósítása jelent. Tudósítói teljesítményéről Duray Miklós ezt írta:

A Somorja városában otthonra talált költő, újságíró az elmúlt évtizedben nem publikált, mert indoklása szerint, ami a médiában folyik, az ízlése ellen vall. Amikor először átmentem hozzá, talán úgy 15 éve, és arra terelődött a szó, hogy miért nem ír, Ady versét szavalta el nekem. Fejből. Búcsú a Siker-asszonytól. Ez volt az indok. Persze a kortársai, az ismerősei azt mondták róla, hogy nehéz természete volt, ezért élt visszavonultan. De ez csak az igazság nagyon kis szelete. Az igazság az, hogy Feri bácsi élete utolsó pillanatáig mindenre emlékezett, arra is, kinek mit köszönhet és arra is, amit az adott emberek elkövettek ellene, arról is, kik hogyan jelentettek róla, hogyan árulták el, hogyan próbálták őt tönkretenni a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után is. De nem gyűlölködött, nem köpködött nyilvánosan senkire. Méltósággal viselte az árulással, az irigységgel járó szenvedést, a magányt és azt, hogy a felvidéki magyar irodalom és közélet és magyar nyelv állapota folyamatosan haldoklik, romlik, silányul. Borúlátó volt a felvidéki magyar jövőt illetően. Én örök optimistaként vitatkoztam vele, érveltem, több barátomat is bemutattam neki, akik tudásukkal, megbízhatóságukkal adtak neki is egy kis reményt, hogy igen, vannak még a fiatalok között is becsületes, életrevaló, kiművelt emberfők.

Ő az egyetlen felvidéki magyar újságíró, aki 2002-ben megkapta a magyar újságírás legmagasabb szakmai kitüntetését, a Táncsis Mihály Díjat. 2001-ben Mádl Ferenctől a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, 2014-ben pedig Áder Jánostól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át.

Ő a felvidéki magyar irodalom II. világháború utáni időszakának legtehetségesebb, legjobb tollú költője és írója. Ezt a kortásai is elismerték. Páran nyilvánosan is, s de legtöbben csak saját magukban, s néhányan még úgy sem.

Mikor pár hete utoljára beszéltem vele telefonon, épp Lakiteleken voltam, ott, ahol 1970-ben Lezsák Sándorék Felvidéki Estet rendeztek, melyen Keszeli Ferenc mellett Mács József, Duba Gyula, Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos is jelen voltak.

Egészsége az utóbbi két évben megromlott, betegségét méltósággal viselte, utolsó beszélgetésünk alkalmával még mondtam, hogy átmegyek, majd hozzá. Örült neki, mondta, hogy hívjam előtte, de sajnos már nem találkoztunk.

Ahogy Pál Apostol Timóteushoz írt levelében írja:

Feri bácsi a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad, hitedet megtartottad. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet az utolsó napon megad neked az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak neked, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.

Köszönöm a barátságodat, mindig emlékezni fogok az intelmeidre, amit tőled tanultam sohasem felejtem el és viszem tovább magammal a földi utamon.

Isten áldjon, Öreg Barátom!