Jó nap az olvasónak
Néhány fésületlen sor Tóth László Rossz napok című könyvéről.
Azt gondolnám, Tóth Lászlónak nincsenek „rossz napjai”, hiszen még a virtuális térben is rezonál, hogy aktív életet él, sok helyen bukkan fel kezében könyvvel, felolvasandó írással (köszöntővel, értékeléssel, összegzéssel stb.). Időben és térben mindig máskor és másutt. Csodálom, hogy hetvenen túl és innen a halhatatlanságon és az örökléten, bírja még szusszal, erővel, energiával és nem utolsósorban a szemüvegen át is (minden vonatkozásban) tisztán látással és tisztánlátással, lankadatlan érdeklődéssel az irodalom iránt.
Bő egy évtizede úgy hozta a sors, hogy neki köszönhetően egy rövid ideig – hogy úgy mondjam – kollégák is voltunk egy haldokló könyvkiadó hátsó szobájában, ahol már olyan időket éltünk, hogy az állandó munkatársak is ritka vendégek voltak. A könyvkiadót „szanatóriumba” „teleportálták” (vagy inkább „deportálták”?), de az sem segített, nem segíthetett rajta.
Tehát e „szanatórium” hátsó szobájában csodálkoztam el rajta, hogy Lacinak esélye nincs siránkozni a haldokló könyvkiadó sorsán, mert annyi minden köti le.
De ez sem igaz, mert az annyi minden dehogy köti le, inkább repíti. Tehát akkor is azt gondoltam, hogy nincsenek rossz napjai. Mégis, mikor megszólalt, hozzá képest szokatlan keserűséggel a véges létre hivatkozván sajnálkozott, hogy az „annyi mindent” nem fogja tudni befejezni, hiszen, ki tudja, mennyi van még hátra és készülni kell már a halálra is. Talán rossz napjai voltak? A szokatlan keserűség indokolatlan maradt.
Útjaink pár hónap múltán elváltak, persze a nem is olyan messzi távolból azért rendszeresen érkeztek róla hírek és össze is futottunk párszor.
Mióta a munkám révén újra többet találkoz(hat/t/)unk, szembesítettem őt 10 évvel ezelőtti önmagával, már csak azért is, mert csak úgy sistergett belőle a vitalitás és a derű.
Nem felelt semmit, arcára azonban kedélyes félmosoly ült ki. És most mégis, itt van ez a kötetcím: Rossz napok – Új versek és rátalálások 2018–2023 (Gondolat Kiadó Budapest, 2023). Hát hová tegyelek? Hát miért is? Talán azért, mert könyvében „parolázik” a voltakkal-holtakkal? (Hervay Gizella integet, Időző a pécsi Hrabal-sörözőben, Márai Sándor lőgyakorlatra indul, Mennyei tizenegy stb.) Az utolsóként említett vers (a mennyei tizenegy költői focicsapatáról) „konklúziójával” vagy profánabbul csattanójával (amiért talán megíratott vagy megírta önmagát e „költemény”) jómagam is egyetértek, szívesen rábólintok én is. De miről is van szó voltaképpen? Alcíme szerint: Tudósítás egy álomban talált cetli nyomán, Turczi Pistának ajánlva. A versben felsorakozik a Parnasszus színe-java, „nagyágyúi”, Balassitól József Attilán át Kormos Pistáig sok mindenki. Természetesen Szepesi „közvetít”, s a végén
„Illyés, a szövetségi kapitány büszkén indul a sajtótájékoztatóra / ahol bejelenti / a következő tétmérkőzésen / minden poszton a kis Weörest egymaga küldi a pályára.”
E nem kis kitérő után, hadd térjek vissza fentebbi kérdésemhez, mely szerint vannak-e rossz napjai Tóth Lászlónak? Ha végigolvassuk a kis, zsebbe dugható kötet verseit, azt mondhatnánk, persze. (Mert kinek nincsenek rossz napjai?) Nem azért, mintha „rükvercben”, hátramenettel, nosztalgiázva érkezne el azokhoz, akik már nincsenek... A nemléttel való foglalkozás bizony nem javít a kedélyállapoton, s okozhat rossz napokat. Tóth Lászlótól azonban messze áll a nosztalgiázás. Inkább „csak” elmondja, mi minden ötlik fel benne, amikor a „holtakkal” parolázik:
Tóth László a nemléttel akar foglalkozni. Tudatosan, vagy nem? A versírás tudatos „kényszer”, gondolom én. S a „téma”?
De nézzük a kötetet. A nyitó versen túl, a kötetbe rendezett verseket, szövegeket öt, ha úgy tetszik tematikus részbe „sorolta” a szerző. Az elsőben egy-egy alkotóra „reflektál” vagy „beszélget” vele, miközben a költészet lényegét próbálja velük együtt megfejteni vagy „tetten érni”. Hogyhogy? Egy vérbeli költő, és ezt nem tudja? Vagy tudja és mégsem? Ha elolvasunk néhány verset, megértjük a költő dilemmáit, mert Hervay Gizella szavaival élve:
S ez a tény Tóth Lászlót is elgondolkoztatja, hogy nem lenne-e jobb az üres papír, vagy a csend? A Kis értekezés arról, miről is szól egy vers? című mini esszéjében megpróbál a maga által feltett kérdésre válaszolni:
Az eszmefuttatás érdekes, lehet vele azonosulni is, de nem muszáj. Akit érdekel, ajánlom, olvassa el. Nem egy irodalomtörténész, hanem egy költő írta, s mint tudjuk, a kettő nem mindig ugyanaz.
Ha azt mondjuk, humor, talán azt is mondhatnánk, finoman fogalmazva, ez nem igazán sajátja Tóth Lászlónak. Mégis... Valamiféle kedves vagy inkább fanyar irónia, önirónia „lengi be” egyes verseit, szövegeit. Meg aki ismeri, azt is tudja, hogy bizony nagyon is sajátos humora van, nemcsak cizellált és fanyar, hanem olykor bizony ugratós is. És itt álljunk meg és olvassuk el ismét a könyvet. Ha újra olvassuk, akkor újfent megkérdezhetjük: Vannak-e rossz napjai Tóth Lászlónak? Rossz napjai? Ugyan már... A Kisded értekezés a rossz versekről című szövegét olvasva sokszor elmosolyodik az ember, mi minden nem jár a téma ürügyén a költő fejében azon gondolkodván, hogy ne írjon rossz verset. Szeretné ezt elkerülni, de nem megy:
vallja be, miközben megállapítja, hogy nem tudja mitől rossz egy vers, és azt sem, mitől lenne jó, ha jót írt volna. Az eszmefuttatással odáig is „elmerészkedik”, hogy megállapítsa:
Persze a költő „optimista” (vagy inkább ironikus?), mert bízik benne, hogy a jó versek túlélik alkotójukat, a rossz verseket pedig az alkotójuk éli túl:
Vannak a kötetben olyan versek, amelyek a mindennapi lét történéseire reflektálnak, legyenek azok a világ dolgai, vagy akár családi vonatkozások (Póla, 2022, Nyár). A Leghőbb vágyam kijönni… című verse Weöres Sándor tudatos naivitására, játékosságára „hajaz”:
A kötet további „ciklusaiban” ez az önirónia, irónia kissé (vagy egészen) elhalványul, s a költő igyekszik szembenézni léte eljövendő fázisaival, „színterével”, egy „más” léttel. Az Önarckép, melyben a szerző versbéli énje maga elé tekint című versében írja:
Tóth László más verseiben bibliai motívumokat, a lét és nemlét peremére „szorult” emlékeket, életrajzi elemeket bont ki, s „beszél meg” velünk. Az egyik ilyen verse szikár, a szavak csupasz vázára aggatott „történet” beteg apjáról, akit négyéves korában látott utoljára, amikor az minden erejét összeszedve kikelt halálos ágyából, hogy vérző fiacskáját „csak úgy pizsamában” orvoshoz vigye. A Meghallod-e című másik versében tőlünk is kérdezi:
E terjedelmileg behatárolt „felületen” sajnos nagyobb tér nem adatik meg ahhoz, hogy részletesebben kitérjek az adott kötet egyes verseire. A végén azonban álljon itt egy, amely alig két éve született, és sajnos a témája nagyon is időszerű. Mindannyiunk bánatára.
Hosszú idő után Európában is újból üzembe helyezték a háborút. / Leporolták, megolajozták, s hadrendbe állították az / ólomkatonákat is. / Vakarja fejét a Történelem, hát ezzel most megint mit kezdjen? / Ezt is neki kell lenyelnie? / Az emberek hosszú sorokban vonulnak, amerre vonulnak, / az asszonyok öléből kilóg a halál (Beckett mester után szabadon). / A magasban repülők zúgnak el, / Picasso galambja kóvályog a menetoszlopok fölött, / csőréből vércsevijjogás. / Lucifer gúnyosan méregeti a Teremtés Urát, / megint sikerült túljárnia az eszén.
Közép-Európa (Dunaszerdahely), 2023. február 24.
Laci családját, s persze beleértve saját magát is, szanaszét dobta a sors, a nagypolitika, vagy teljesen mindegy, minek nevezzük. Közben még erről is nevetve mesélt tavalyelőtt, amikor felolvasta az azévi Magyar Napló áprilisi számában megjelent ide kapcsolódó sorait.
mondta ekkor. És azt is megkérdezte, hogy
Majd így folytatta:
Nem értesültem arról, hogy Laci időközben megtalálta a választ erre a kérdésre, de ha ő nem tudja, hogy kicsoda ebben a világegyetemben, akkor engedtessék meg nekem nem tudni azt, hogy vannak-e Tóth Lászlónak rossz napjai. Bár, végül is itt tartom „őket” a kezemben...
