Igazmondás versus hazugság
Irvin David Yalom jó nevű amerikai pszichiáter, terapeuta, emellett népszerű író. Szakkönyveken kívül szépirodalmat is ír, regényei világszerte keresettek, legismertebb közülük minden bizonnyal az Amikor Nietzsche sírt.
Véleményem szerint aligha marad el mögötte a Terápiás hazugságok című regény, amelyet 2022-ben már harmadik kiadásban bocsátott piacra a budapesti Park Könyvkiadó. A mesterien megírt könyvben az író-pszichiáter beavatja az olvasót a pszichiáterek, pszichoanalitikusok, terapeuták világába, betekintést enged gondolataikba, érzelmeikbe, amelyek egy-egy páciens kezelése során elevenednek meg bennük.
De nem valami unalmas oktató magyarázatokkal találjuk szemben magunkat a könyv olvasása közben, hanem érdekfeszítő történésekkel, fordulatokkal-csavarokkal, sőt krimiszerű megnyilvánulásokkal.
Sokféle terapeuta dolgozik a pszichoanalízis terén. Yalom regényéből kitűnik, hogy szembeszáll azzal a nézettel, miszerint a terapeutának távolságtartónak kell lennie, hogy minél kevesebbet mutasson meg saját magából, ahogy Freud hangoztatta. A regény szerzője szerint viszont az a helyes út, amikor a pszichiáter is felfedi lapjait páciense előtt, mert ezzel tud igazán a bizalmába férkőzni, és elérni azt, hogy a beteg teljesen megnyíljon előtte. Ez az, amire a pácienst a gyógyulás felé vezeti. Tehát a bensőséges, bizalmon alapuló kapcsolat lehet a kulcsa az eredményes kezelésnek. Ami más szóval azt jelenti: az őszinteségnek, az igazság feltárásának.
Az őszinteség és igazmondás a legfontosabb a kezelésben – állítja az író, egyben nagynevű pszichiáter. A terápiás hazugságok viszont éppen arra mutat rá, hogy legyen bár tartózkodó, saját személyét illetően visszafogott a terapeuta, vagy ennek ellentéte: őszinte, együttérző, önfeltáró; így is, úgy is megannyi hazugság és átverés hangzik el és játszódik le a rendelőjükben.
Közben pedig fogalma sincs róla, hogy például új páciense, Carol az orránál fogva vezeti őt. Bosszúból jár Ernesthez terápiára, mert azt hiszi, hogy férje Ernest Lash pszichológus buzdítására hagyta őt el. Carol azon munkálkodik, hogy elcsábítsa Lash-t, hogy aztán ráhúzhassa a vizes lepedőt, vagyis feljelenthesse, hogy túllépte a pszichiátriai, orvosetikai szabályokat. A naiv doktor pedig elhiszi, hogy saját csábereje vette le lábáról a vonzó nőt, akinek viszont nagy önuralomra van szüksége, hogy leplezze a doktortól való viszolygását.
Rengeteg emberről derül ki, hogy hazudik a pszichiáter díványán. Ilyenkor a többi kolléga erősködik, hogy vele ez nem történhet meg. Pedig igen. És nem mindig tudódik ki a turpisság.
Olyan is előfordul a regényben, hogy valaki két analitikushoz járt egyszerre, ami szintén ellentmond a pszichiátriai szabályoknak. „Összevetette megjegyzéseiket, és magában jól kiröhögte őket, mivel mindketten nagy magabiztossággal nyilatkozták ki egyaránt abszurd és egymásnak tökéletesen ellentmondó értelmezésüket.”
„Talán minket tényleg könnyű rászedni”, vélekedik az egyik lélekbúvár. „Túlságosan megszoktuk, hogy a páciensek azért fizetnek, hogy meghallgassuk az igazságukat, ezért valószínűleg túl naivak vagyunk ahhoz, hogy feltételezzük, hazudnak.” Ilyen ismeretek után megkérdőjelezhető a Golden Gate Pszichoanalitikai Intézet alapelve, mely szerint az őszinteség a legfőbb erény a terápiában.
Mindez csak bevezető Irvin D. Yalom Terápiás hazugságok című regényéhez. A hazugságok bonyodalmakat okoznak, sőt még bűnténybe torkolló végkifejletet is hoznak magukkal.
A szerző kívülről szemlélve vizsgálja saját szakmáját, és arra a következtetésre jut, hogy a pszichiáterek nem igazán jó emberismerők, és néha nem könnyű eldönteni, a páciensnek van-e szüksége a pszichiáter segítségére, vagy fordítva. Egy biztos: időnként a pszichiáter is rászorul más terapeuta segítségére.
