Három zempléni rebellis a kiegyezés korából

Ha valaki párhuzamot vél felfedezni a kiegyezés kora és korunk fapados kapitalizmusa között, nagyon közel jár az igazsághoz. Egy közös vonása a két kornak mindenesetre van, ahogy az a kor sem kedvezett a művészeteknek (legfeljebb az udvari művészetnek), ugyanez a helyzet ma is. Vagyis, ha ismerjük a mai viszonyokat, akkor nem kell különösképpen magyarázni azt a kort sem, amely látszólag a rohamléptékű felemelkedés kora volt Magyarországon.

1867-ben megtörténik a kiegyezés (ilyen jellegű kiegyezés több is született a több mint ezer év alatt), a magyar gazdaság szárnyalt a vadkapitalizmus hajóján, az 1873-ban létrejött Budapest világvárossá lett, annak minden velejárójával, a nincstelenekkel és a bűnözéssel együtt, s kit érdekeltek ebben a korban a finom lelkű költők és egyéb művészek. Bár akadtak még Kossuth-hívők, a többség az érvényesülése érdekében gondolkodás nélkül sutba dobta ősei egykori szép eszményeit, sokszor családokon belül is örök haragot fogadtak egymásnak, mert a család főleg idősebbik része még hű maradt az 1848-as eszmékhez, a pragmatikusabbak viszont már inkább a szabadrablást részesítette előnyben.

Így volt ez a kozmai Viczmándy családban is, ahol az 1848-as rebellis nagyapa élete végéig hitt a kossuthi eszmékben, fia már kevésbé, míg az unoka alig 28 éves volt, amikor meghalt, s lázadó hangját gyorsan feledésbe fojtotta az utókor. Az 1870-es évek magyar „irodalmi sztárja” Petőfi Sándor, de még a nem a Szibériából megtért egykori forradalmár, hanem az a lázadó, aki még kiállt a királyakasztás mellett, s 1849 júliusának végén ott veszett valahol a segesvári csatamezőn. 1849 után sokáig a nevét is tilos volt leírni és kiejteni, de miután az oroszok segítségével véres hóhérrá avanzsált Ferenc József sikeresen a fejére erőltette a magyar koronát, nagyvonalú engedményeket tett, így Petőfi összes versei is megjelenhettek 1874-ben az Athenaeum kiadásában. A kötetet Greguss Ágost állította össze, aki engedvén a népakaratnak, végül csak pár verset tett tiltólistára, de benne lehetett a kötetben Az apostol és más királybíráló versek is. Az irodalomra egyébként a kutya sem figyelt, a költők nagy része vagy csak hobbiból írt tisztes polgári foglalkozása mellett vagy éhezett. Reviczky Gyula írja:

 

 

Pedig Reviczky azon kevés kivételek közé tartozott, aki látszólag képes volt kitörni az ismeretlenségből, ő indította el Arannyal a máig kimúlhatatlan urbánus-népi ellentétet (Kozmopolita költészet) egy időben Jászai Mari szeretője volt, de ez sem „gátolta meg” abban, hogy a tüdőbajos, állandóan éhező fiatalember  34 évesen befejezze földi pályafutását. Ahogy Szabó Endre írja frappáns epigrammájában:

 

 

Reviczky mégis szerencsésnek mondhatja magát, hisz az Arannyal folytatott, máig eleven vitája folytán legalább a neve fennmaradt. De ki őrzi a kor három zempléni rebellis írójának, a rangidős Szemere Miklósnak, s két, akár szellemi unokájának is tekinthető Szabó Endre és Darmay Viktor nevét.

 

Holott legalább Szabó viszonylag szép kort élt meg. „Egyikünk sem alkot olyan jövőt, aminőre tehetségünk van” – kesereg a nógrádi, mára szintén elfeledett Gáspár Imre, aki a villamos egyik első halálos áldozata lesz Budapesten.

 

Vagyis a könnyebb kikeresés kedvéért: Kuzmice, Storožnica, Lastovce, Veľká Tŕňa. Az Ungvár mellett található Őrdarma mellett (amely véletlenül került a képbe), a másik három ma már szinte csak szlovákok és cigányok által lakott zempléni település, ahol nem igen sok szó esik manapság Szemere Miklósról, Szabó Endréről és Darmay Viktorról. Holott Szemere a lasztóci birodalom fura ura volt, aki nemcsak törpe növése miatt hívta fel magára a kor figyelmét, hanem azzal is, hogy akrobatikus mutatványokat végzett várkastélya kiálló falain, s ha kedve szottyant, a szomszéd birtokos kéményeinek lyukait lődözte puskájával.

 

Ja és néha verseket is írt, s lelkesen barátkozott a tőle közel ötven évvel fiatalabb másik két írótársával, s az állandóan nélkülöző Darmayt Szabóval geyütt anyagilag is támogatta. D mint kiderült, ez sem volt elég. Őrdarma azért kakukktojás a helynévolvasásban, mert Darmay Viktor csak véletlenül született a településen, szülei ugyanis hazatérőben álltak meg a rokonoknál, ahol váratlanul megszületett a kis Győző, s nem várta meg, amíg a közbirtokos, elszegényedőfélben lévő apja hazaérkezik kozmai otthonába. Az eredetileg Viczmándy Győző, hogy nagyapja elől eltitkolja, eperjesi, majd budapesti jogi tanulmányai helyett sokkal inkább a költészetnek és a lapszerkesztésnek hódol, felveszi a Darmay Viktor művésznevet. Szegény Kozma, ha ott születik, akkor talán most Kozmay Viktorként tisztelhetnénk. Persze nem úgy néz ki, hogy a ma már magyarok által alig lakott Őrdarma büszke lenne arra, hogy valaki beírta a falu nevét a magyar költészetbe. Beírta?

 

A Lasztócon született, többnyire itt élt és itt halt Szemere Miklós nevét ma már csak egy-két antológia őrzi. A kor, amely szülte őt számos nagy klasszikust vonultatott fel Vörösmarty Mihálytól kezdve Kölcseyn át a legendás triászig, Aranyig, Tompáig és Petőfiig, így Szemere költészete nem sok vizet zavart akkoriban sem, s hiába élte bőven túl őket, hisz 79 éves korában hagyta itt e földi árnyékvilágot. Jómódú lévén, élte a gazdag nemesurak felhőtlen világát, utazgatott szerte Európában, majd 1836-ban, miután hazatért, feleségül vette Máriássy Annát. A gazdasággal azután sem sokat törődött; azt nejére bízta, s régi szokása szerint utazgatott. A vármegye gyűléseit látogatta, ellenzéki barátaival mulatott és vadászgatott; a napirenden levő vármegyei mozgalmakban valódi kuruc szenvedéllyel vett részt.

Fiatal korában tehetségesen festett, domborműveket faragott, majd ezzel felhagyva főként a költészettel kezdett foglalkozni. 36 éves, amikor verseivel a nagyközönség elé lépett, bár sok vizet akkor sem zavart, inkább szatirikus költeményei keltettek némi feltűnést. Konok, öntörvényű ember volt, tele konfliktussal – ebben két későbbi mentoráltja is nagyon hasonlít majd rá. Bár harcolt Bem seregében, a világosi fegyverletételt simán megúszta, így továbbra is nyugodtan élhette gondtalan lasztóci mindennapjait, sőt Chyzer Kornél bártfai balneológus társaságában még Kossuthot is meglátogatta Törökországban. Dilettáns versei mellett pár szatírája érdemel figyelmet, amely műfaj nélkülözhetetlen kelléke volt a kiegyezés korszakában, amikor több tucat, többnyire tiszavirág életű politikai élclap jelent meg, köztük húsz szám erejéig a Darmay Viktor szerkesztette Garboncziás Diák című „politikai és társadalmi humorisztikus lap” is. Darmay kedvenc verse mentorától az általa is gyakran idézett bordal volt, amelyet Szemere Tompa Mihály rovására követett el. Idézzük a vers utolsó strófáját:

 

 

Szemere a hatvanas éveiben két tehetséges fiatal költőjelölttel futott össze, a nagytoronyai Szabó Endrével és a kozmai Viczmándy Győzővel, aki Darmay Viktor néven lépett (volna) be a magyar irodalomba. Mindketten a szabadságharc bukása után születtek (sőt Szabó pár héttel a világosi fegyverletétel előtt immár 175 éve), s mindkettőjük első irodalmi lépéseit Szemere Miklós egyengette. Szabót apja korai halála miatt rokonai támogatták, s el is végezte Sárospatakon a jogot. Már itt megjelentek nyomtatásban első szatírái, s Szemere biztatására megpróbálkozik az irodalommal, Jókai Mór megbízza az Üstökös című lap szerkesztésével. Ahogy Szemere, ő is egész életében lázadó marad, még utolsó, 1919-ben megjelent verseskötete (Villámlások) is tele van lázadással és keserűséggel. Lopnak, lopnak című verse akár ma is íródhatott volna, annyi különbséggel, hogy ma is lopnak és lopnak, csak verset nem írnak róla:

 

 

 

De nem is kell megfojtani a tehetségeket, elég, ha hagyják őket éhen halni:

 

 

Szabó Endre irodalmi munkássága meglehetősen sokrétű, versei mellett írt regényeket, tanulmányokat, de jelentős műfordítói munkássága is. Bár németből  és franciából is fordított, a magyar irodalomban ő számít az első jelentős orosz műfordítónak, Dosztojevszkij szinte összes művét ő fordította elsőnek magyarra, de Turgenyevet és Csehovot is magyarított. A Nyugat is befogadta, amelyben esszéket közölt.

 

Felesége, Szabóné Nogáll Janka a magyar női irodalom első úttörői közé tartozik, aki nemcsak lányregényeket (A nagyobbik leány, Zsófika naplója, Elvira kisasszony) követett el, de még útmutatót is írt „a modern társadalmi élet kötelességeinek és az illemszabályainak helyes követésére”. Szabó Endre egyik versét Justh Zsigmond még beválogatta a magyar irodalmat bemutató francia nyelvű antológiájába, aztán utódai gyorsan elfeledték. Lázadását meghaladta Ady (költészete), s azóta csak pár verse jelent meg a Századvégi költők című 1959-es antológiában, majd A hét évszázad költői című reprezentatív válogatásban. „Szabó Endre Petőfi dacos temperamentumával verekedett kortársai ellen, rémített őket kirohanásaival, bosszantotta őket nyers, szatirikus hangjaival; de a formát nagyjából Aranytól tanulta, sok kultúrát hordozott magában, s mellette nagy érdemeket szerzett orosz költők és prózaírók színmagyar fordításával” – írja róla a magyar irodalmat összefoglaló munkájában Benedek Marcell. Szerb Antal már a nevét se ismeri.

 

„Bizonyos, hogy nagy lehetőségek szállottak vele korai sírba” – írja az 1959-es antológia Darmay Viktorról, aki nagy reményekkel indult, de csak 28 évig és két verseskötetig jutott életében, majd évtizedekig a nevét sem lehetett hallani. Ami főleg a szocializmus hatalomra jutása után volt ugyancsak érthetetlen, hisz hármuk közül ő volt a legmerészebb, az örök lázadó, aki lelkesen ünnepelte az 1871-es párizsi kommünt, s aki nagyapjához hasonlóan nem emel kalapot Ferenc József előtt.

 

 

S amíg a többség lelkesedéssel vagy csendes rezignáltsággal fogadja a haza bölcse, Deák Ferenc életművén a koronát, a kiegyezést, Darmay merészen azt írja:

 

 

Életében két verseskötete (Felhők és csillagok, Újabb költemények) és egy élclapja, a Garboncziás diák jelenik meg. „Szerkesztői és kiadóhivatal: Lipót-utca 32. szám, I. em. 9. ajtó, Darmay Viktor szerkesztői lakása. Munkatársai: Szemere Miklós, Lauka Gusztáv, László Mihály, Borostyáni Nándor, Mezei Ernő, Verhovay Gyula – és G. D. Garbonczás Diák, Csipkedi Viktor, Longó Pipaszáró – vagyis a lap szerkesztője, Darmay Viktor”. A lap 1874-ben élt 20 számot, a három évvel később tervezett Ifjú Magyarország már el sem indult. Tüdőbaja előbb hazaszólította, Kozmára, a végállomás egy év múlva a helyi temető. 100 évvel később Illés Endre, Simor András és a Szépirodalmi Könyvkiadó ébresztgeti (Merész a szó!), 20 plusz 22 verse Simor András részletes utószavával és a jegyzetekkel együtt elfér 126 szűkös oldalon. De legalább kísérlet történt a feltámasztására.

 

Három örök lázadó zempléni költő, akiket teljesen méltatlanul feledésre ítélt már a jelenkoruk.