Hajnali részegség
Lassan „bebújik bőrünk alá” az ősz. S nekem egy délutánon, amikor éppen a fakuló, sárgába, barnába váltó faleveleket nézegettem a balkonról, hirtelen beugrott Kosztolányi Dezső verse.
Olvastam jó párszor, hallottam is egy versmaratonon, amikor kórusban kántálták középiskolás diákok. Mit mondjak, katartikus élmény volt. Mintha a bensőmben zengtek volna a sorok. Most Bessenyei Ferenc előadásában hallgatok egy régi felvételt. Recseg is kicsit, de nem zavar. Hogy mit akart mondani a költő?
Ez az a kérdés ugyebár, aminek nem sok értelme van. Hogy mit érez, aki olvassa, hallgatja? No, az meg teljesen személy- és hangulatfüggő. Nekem most az jön át, hogy egy életszerető, bölcsülő ember hangját hallom, s hagyom, hogy vezessen. Ragadjon magával a hömpölygő áradat. Csak fussunk, majd a végén úgyis megpihenünk.
„Szájtátva álltam / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, / az égbe bál van, minden este bál van / és most világolt föl értelme ennek / a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek / tündérei hajnalba hazamennek / fényes körútjain a végtelennek.” Hát nem gyönyörű?
Megjelent a Magyar7 2025/36.számában.
