Gyurcsó István, mindenki Pista bácsija
Januárban, a Csemadok galántai országos rendezvényén a többi között átadták a Gyurcsó István-díjat is, amelyet az idén Lacza Tihamér művelődéstörténész, újságíró, a Magyar 7 munkatársa vehetett át. „Azon szerencsések közé tartozom, akik még ismerhették Pista bácsit” – mondja Lacza. Bizony, ma már a kevesek közé tartozik, pár évtizede viszont még mindenki ismerte Gyurcsó Istvánt, aki a Csemadok munkatársaként évtizedekig rendületlenül járta a Felvidéket, s alig volt olyan település, ahol meg ne fordult volna az idők folyamán. De közben verseket, riportokat és útinaplót is írt, s mint Tinódi Lantos Sebestyén kései utóda, meg is örökítette az útjait. A benyomásait. „Jó lenne, ha 150-200 év múlva legalább 15-20 versét ismernék” – írta Illyés Gyula. Mai súlyos értékzavaros, költészetválságos világunkban bizonyára megelégedne azzal, ha legalább a nevét és pár versét ismernék még. 40 éve nincs közöttünk Gyurcsó István.
Nem siette el a költői pályákezdését Gyurcsó István, aki 40 éves, amikor 1955-ben Anyám mosolyog címmel első kötete megjelenik. Más költők ilyenkor már túl vannak költői pályájuk zenitjén. 1915-ben született Garamkövesden, s amikor mások már javában közölték az első zsengéiket, ő még egy nagyon szegény család sarjaként alkalmi munkákból tartotta fenn magát, s állandóan úton volt. Huszonéves, amikor Magyarországon egyre fontosabb szerepet töltenek be az ún. népi írók, Móricztól kezdve Szabó Pálon át Veres Péterig és Sinka Istvánig. Felvidéken Sellyei József, Morvay Gyula, Bányai Pál, majd Csontos Vilmos írja az elszegényedett zsellérek, szegényparasztok életét. Gyurcsó ekkor még nem kacérkodik az írással, sőt nemcsak a világháborút kell túlélnie, de családjával együtt részese lesz a kitelepítéseknek is. Sokadmagával együtt újkori rabszolgának szerződtetik Csehországba. Ráadásul egy olyan korban, amikor Felvidéken nem volt ajánlatos magyarul megszólalni. A szlovenszkói magyarság értelmiségének színe-javát elüldözik, s még ők jártak jól, hiszen sokan nem élték túl a világháború poklát, a zsidó értelmiségiek nagy része fejezte be földi pályáját koncentrációs táborokban, tömegsírokban.
– írja első ismert versében (Köbölkúttól jöttek) 1947-ben című versében, majd így folytatja a Megy a vonat című opuszában:
Ezt már Pardubicéből üzeni. Ha ma végigsétálunk azokon a temetőkön, bizony nem egy magyar síremlékkel találkozunk. Sokan már ott alapítottak családot, és sose tértek vissza a szülőföldjükre. A kilencvenes évek elején anyámmal végiglátogattuk az ott veszetteket, Karlovy Varytól Sokolovon át Kadaňig, s bizony többségük már csak törte a magyar nyelvet, a gyerekek pedig már meg se tanulták. Gyurcsó István hazatért. Az 1948-as kommunista puccs, a „jégtörő február” után, ha lassacskán, s ha töredékeiben is, de legalább alapvető jogai egy részét visszakapta a szlovákiai magyarság. Igaz, szinte a semmiből kellett újrakezdeni, egy olyan korszakot, ahol nem az írók, költők kerestek maguknak publikálási fórumot, hanem épp fordjtva, azok kerestek maguknak írástudókat. Fábry Zoltán, Sas Andor, Egri Viktor – nos, ennyiről indultunk. S hozzájuk társultak az új szellemi honfoglalók – L. Gály Olga, Csontos Vilmos, Dénes György, Veres János, Török Elemér – s az akkor ringbe lépő legfiatalabbak –, és a már kései indulónak számító Gyurcsó István, aki hazatérve a csehországi száműzetésből, maga is tollat ragad. Negyvenéves, amikor 1955-ben Anyám mosolyog címmel az első kötete megjelenik. Talán nem véletlen, hogy a kötetet idős édesanyjának ajánlja/ajándékozza:
Bár ez a kötet nem túl sokban különbözik a kor többi „versfaragójának” kötetétől, a sematizmus legádázabb időszakában járunk, amely olykor nem túl szerencsésen párosul a második világégést követő szinte kötelező hurráoptimizmussal, de Gyurcsó a többieknél így is jóval visszafogottabb, nem feledi/feledheti a kitelepítést, a csehországi rabszolgaság borzalmas éveit. Fábry Zoltán a Fáklyában Kevesebb verset – több költészet! című tanulmányában, amelyben az első költőfecskék (Dénes György és Veres János) köteteit bírálja, a sok-sok kritikus hang mellett ezzel zárja a Gyurcsót értékelő fejezetét: „Ezeket a verseket költő írta, és itt költőt köszöntünk”.
Öt évvel később jelenik meg a Termő időben című kötete, majd újabb négy évvel később, 1964-ben a Nyugtalan ének. Ezt a kötetét édesapjának ajánlja:
(Dénes György)
Gyurcsó István ekkor már ismét járja a Felvidéket. Most már nem alkalmi munkásként, hanem a Csemadok instruktoraként. Nincs könnyű dolga és mégis… Úttörő munkát végez, hisz a semmiből kell ismét elindulni, de a lelkesedés annál nagyobb. Alig van olyan magyar falu, ahol ne lenne színjátszó kör, de író-olvasó találkozók is gyakran színesítik a falusi kulturális palettát és egyre több országos rendezvény (Jókai Napok) is útjára indul. Pista bácsi szinte minden településre ellátogat, szinte mindenkit ismer, ő Felvidék „mindenki Pista bácsija”, S ezeket az útjait meg is örökíti úti beszámolóiban (1961-ben jelenik meg a ma már elérhetetlen Hegyeken-völgyeken című útinaplója), riportjaiban (ezek többnyire A Hétben jelennek meg), ahogy a verseiben is (Vágsellye, Léva, Medvesalja, Sajó, Gice, Karcsa). Verseit összeolvasva pontos képet kapunk a felvidéki magyarság helyzetéről. Hasonló verses naplót Gömöri Kovács István és Benik András ír tájainkon. Turczel Lajos „költőriporternek” nevezi, a műfajt pedig „verses tényirodalomnak”.
De „ahogy sokasodnak az évek” (Kulcsár Tibor), Gyurcsó hangneme is elkomorul. A hatvanas évek vége felé már túl van az egykor kötelező kincstári optimizmuson, s már akkor figyelmeztet a kor tornyosuló veszélyeire, az elmagányosodásra (ekkoriban írja Szakonyi Károly ikonikus drámáját, az Adáshibát, amelynek szereplői Jézus érkezését sem veszik már észre), a nemzeti öntudatunk gyors ütemben történő elvesztésére. Ikonikus verse Az unokák megszületnek című költeménye, amely már akkor, a hatvanas években figyelmeztet arra a bizonyos nemzethalálra, amit két költőtársa, Bábi Tibor és Ozsvald Árpád is megfogalmaz Okulásul illetve a Hettita ballada című versekben.
Ahogy öregszik, úgy komorul el a hangja, hisz látja, képtelenek vagyunk élni a sors által felkínált lehetőséggel Európa kellős közepén. Egyre kevesebbet ír, s bár hosszú idő után megjelenik 1983-ban Tükördarabok című kötete (előtte egy gyerekeknek írt kötettel jelentkezik Csigaháton címmel), s még összeállítja a 70. születésnapjára készülő, válogatott verseit tartalmazó kötetét (Mélység és magasság), annak megjelenését már nem éri meg.
Tudjuk, az a bizonyos Idő nem várt, s még a születésnapi kötet megjelenését sem várta meg. Gyurcsó István a regnáló szocializmus utolsó éveiben (1984) meghalt. Utókorára mégse lehet panasza. Szülőfaluja évente megemlékezik róla, övé volt az első köztéri írószobor a Felvidéken, alapítványt és díjat neveztek el róla. Igaz, ehhez kellett egy kései Csemadok-utód, Huszár László is, aki hozzá hasonlóan rendületlenül járta a Felvidéket, s igazából csak egyben különböztek, utóbbi nem írta meg közösségünkért vívott egyre kilátástalanabb létküzdelmeit. Ő sincs már, s egyelőre nem is látszik utódja a magát egyre reménytelenebb helyzetbe lavírozó közösségünkben. Érdekes, hogy az a Gyurcsó István, akit 1989-es rendszerváltás után sok kritikusa elkönyvelt proletárköltőnek, s például a Nyomkereső című összefoglaló munka elintéz egy árvácska mondatban, végül is túlélte ezt a „fürdővízzel a gyereket is” korszakot. Az 1990-ben megjelent Szélén az országúton című antológia három, a 12 évvel későbbi Förtelmes kaszálógép már négyet (ráadásul négy másik versét) közli. S bár ez még együttesen sem teszi ki azt a 10-15 verset, amelyet Illyés Gyula okvetlen megmaradásra ítélt, az arány egyáltalán nem rossz. Főleg, ha elnézzük, költőink, íróink java részének a nevét is rég eltemettük már.
Pedig Gyurcsó István végtelenül szerény ember volt, s valószínűleg csak legyintene, ha látná, neve ma is közszájon forog. Hisz:
