Grófi sorstalanság a huszadik században
Volt idő, amikor kivételes dolog volt magyar nemesnek, grófnak lenni. Hatalmas birtokok, pompás kastélyok és kúriák, s persze felelősség a földjeiken élők iránt. A 20. században ezt a világot lerombolták, képviselőit megalázták, elüldözték. Gróf Nádasdy Borbála bősi könyvbemutatóján jártunk.
Felvidékre mindig szívesen jön, az itt élőket testvéreinek tekinti, kezdte a művésznő a beszélgetést, amely a Camino Könyvesház szervezésében valósult meg. Átérzi az itteni emberek gondjait, mint mondta, tudja milyen magyarként nem Magyarországon lakni. Erdély mellett gyakran kevesebb szó esik rólunk, pedig Felvidék múltja, magyar gyökerei mélyre nyúlnak.
Gróf Nádasdy Borbála útkeresése, meghurcoltatásokkal, majd kihívásokkal teli élete akár nemzedékének szimbóluma is lehetne. Grófi szármása megpecsételte sorsát, osztályellenségként mindenüktől megfosztották családját a második nagy háború után, apját évekre elvitték a Szovjetunióba kényszermunkára. Lepsényi kúriájukat elvették tőlük, egy közeli vadászházba kellett költözniük, később onnan is kirakták őket. Összesen nyolc évet járhatott iskolába. Idővel Pestre került, itt többek között Honthy Hanna öltöztetője volt. 1956-ban, tizenhét évesen emigrált.
Hangsúlyozta, a forradalom után nyugatra szökött kétszázötvenezer magyar menekült volt. Egy európai országot hagytak el egy másikért, amely ugyanabba a kultúrkörbe tartozott. Mindezt kényszerből, mivel elüldözték őket otthonaikból. Nem összekeverendő életutak ezek azokkal a vándorokéval, akik anyagi okok miatt költöznek idegen helyekre.
Bécsben egyedül volt, szülei otthon maradtak, testvére Kanadába ment. Ezzel kezdődött számára a nagy kaland, színésznő lett, számtalan filmben és színházi előadásban szerepelt. Megházasodott, férjét követve Párizsba költözött. Ahogy fogalmazott, az a város „más volt akkor, mint most”. Később újraházasodott, két gyermeke született.
Hitvallása, hogy egy nőnek a családja legyen az első, de emellett legyen egy hivatása is. Ő a mozgás szeretetéből adódóan tánctanár lett, harminc évig balettot tanított.
Családja és hivatása mellett életének harmadik pillére volt, hogy minél több franciával ismertesse meg Magyarországot, s népünk történetét. Azokét, akik még mindig itt vannak a Kárpát-medencében, s azok a birodalmak, amelyek gyarmatosították őket az utóbbi évszázadokban, már csak a történelemkönyvekben léteznek. A művészeteken keresztül ismertette meg számtalan nyugat-európai emberrel a magyarságot, turistacsoportokat hozott az országba, hogy lássák, mit adtunk a világnak.
Nyugdíjas korában kezdett el írni, fontosnak tartotta, hogy az emberek ne feledjék el, mit tettek velük és az egész nemzettel. Első három könyve (Zagolni zabad?, A szabadság zaga, Maradni zabad!) trilógiaként foglalja össze élettörténetét. Nem szeretné, ha feledésbe merülne mindaz, amit a magyarságnak el kellett viselnie.
Legújabb kötetének címe Asszonyszerelem, asszonysors, amely már hazatérését, a férje halálát követő időszakot öleli fel. Ötvennyolc évvel emigrálása után úgy döntött, visszaköltözik. Bár szereti Franciaországot, Magyarországot tartja, s tartotta mindig is hazájának. Az őt ért sérelmek miatt már nem dúl harag benne, erre ösztönzi sorstársait is: nem felejteni, de előre tekinteni.
