Folytatjuk a „harcot“

Ebben a könyvében a szerző közelebbről feszegeti a generációk közötti kommunikációs különbségeket. Bár továbbra is kulcsfogalmaknak számítanak az ismeret, megértés és elfogadás szavak, itt nagyobb hangsúlyt kap a figyelem, illetve a figyelmetlenség. Az olvasó máris sejtheti, hogy a könyv ezeket a fogalmakat váltja apróra az egyes generációk szemszögéből. Mert ugye mondani sem kell, hogy ezek a szavak mást jelentenek az idősebb, a közép- és az ifjabb korosztály számára. Minden kornak megvoltak a maga követelményei a figyelmet illetően, ezek régebben nagyobb mértékben öröklődtek át generációról generációra, ma viszont megdöbbentő, milyen hatással van életünk ezen szegletére is a digitális világ. Rohamléptekkel változik a figyelem egymás iránt, de önmagunk iránt is. Nyilvánvaló, hogy a figyelmetlenség egyre nagyobb utat tör magának. És egyre több a figyelemzavaros ember, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek között is. Steigervald Krisztián kutatásai több síkon (kommunikációs pszichológiai, pedagógiai) tárják elénk a valós helyzetet. Az arányleg ismerős helyzetkép egyre inkább elfogadhatóbbá válik számunkra, amint felfogjuk a róluk szóló információkat, és megértjük őket. Ebben nagy segítségünkre van a szerző könnyen érthető, kedélyes stílusa.

Fontos tudatosítanunk, hogy minden korosztály tagjainak más és más a gyermekkori, ifjúkori élményvilága, amely egész életük folyamán befolyásolja őket – párhuzamosan a kor haladásával, valamint újabb és újabb hatásaival. A múlt század elő felében és közepe táján született emberek számára a mai fiatalokkal ellentétben egyértelműbb volt például a tiszteletadás, a köszönés, az egymás iránti figyelmesség. A Z és az alfa generáció tagjai (a mai tizen- és huszonévesek) már nincsenek teljesen tisztában ezeknek a fogalmaknak a rendszerével. De ezt is megérthetjük: ők az üzenetek, a csetelés, vagyis az online tér emberei. Ennek a kommunikációs formának nincs pontosan meghatározott tere, kezdete és vége. Bármikor „odaszólhatunk” valakinek, anélkül, hogy a nevén szólítanánk, vagy üdvözölnénk az üzenet elején, hiszen az adó és a vevő is tudja, kinek szól a levél, és hogy ki írta, mert ez az okostelefon vagy más digitális eszköz felső sávjában elolvasható.

Ezért aláírásra sincs szükség, de még elköszönésre sem, mert az üzenetváltás bármikor tovább folytatható – azonnal, másnap, egy hét múlva. Teljesen mindegy. Ez az érintkezési forma azt hozza magával, hogy művelői számára a társadalmi életben való megjelenés annál nehezebb. És ez már nemcsak a legifjabbakra vonatkozik, hanem az előttük járó korosztályokra is, hiszen őket is beszippantja a cyber tér.

Hadd kalandozzam el egy kicsit, éspedig Lénárt Sándor orvos, író, költő, orgonaművész és mindenekelőtt nagy humanista egyik gondolatához, aki az Egy nap a láthatatlan házban című könyvében a szószátyárság és a körültekintő megfogalmazás címére ezt írja: „Arany középutat választott, aki levélben érintkezik embertársaival. Az írás mindig körülményes tevékenység. Aki ír, könnyebben hallgatja el a lényegtelent.” Ezt a múlt század ötvenes éveiben írta, és műve nem sci-fi, tehát nem a hetven évvel későbbi, vagyis nem a mai korra utal. Ő még a szépen megformált és nyelvtanilag is helyesen papírra vetett szövegről beszél. De reméljük, üzenetéből egy kis igazság a digitális korra is érvényes. Minimum annyiban, hogy aki legalább üzeneteket ír, magában rejti a kommunikáció bizonyos fajtájának képességét.

De folytassuk a Generációk harca a figyelemért tanulságaival. Tudvalevő, és ezt ez az alapos kutatással alátámasztott munka is megerősíti, hogy az internet nem az elmélyülést támogatja, hanem a szakadozott gondolkodást és a felejtést. Tudom, szinte félelmetesnek tűnhet ez az állítás így kiragadva a szövegkörnyezetéből. De még rájátszom egy kicsit: az internet legfőbb hátránya (s ez a legifjabbakra lehet a legveszélyesebb), hogy elveszítjük a tudatos döntéshozatalt. A lineáris gondolkodást az irodalom, a zene, a művészetek, a tudomány vezérli. Az elmélyülés képességének legfőbb alapja az olvasás. Az elmélyülés képessége pedig a problémamegoldó képesség alapja. Ebből az következik, hogy a jövő elitje az lesz, aki tud olvasni.

Tehát nem kell a kardunkba dőlni, ha gyermekeink és unokáink jövőjén töprengve olykor elfog az aggodalom. Természetesen ők mások, mert más körülmények közé születtek, mint felmenőik, de semmivel sem elmarasztalhatóbbak. A szerző sem fest borúlátó képet a jövőről. Külföldi kutatások eredményeit is számba véve állítja első helyre a figyelmet. Utána jöhet a megértés és egymás elfogadása.

Steigervald Krisztián: GENERÁCIÓK HARCA A FIGYELEMÉRT Hogyan tanuljunk egymástól, egymásért?, Partvonal Kiadó, Budapest, 2024