Földink, kortársunk – Tőzsér Árpád kilencven évére

Természetesen van. Már hogyne volna, hiszen ugyanígy lehet mondjuk amerikai vagy argentínai. Mert ha van (volt) Ferdinandy György, Határ Győző, Monoszlóy Dezső vagy Domonkos István, akkor van amerikai, nagy-britanniai, ausztriai vagy svédországi magyar irodalom is. És mivel Tőzsér Árpád Pozsonyban él, akkor van pozsonyi magyar is. Bánffy Miklós, Szilágyi István vagy Gion Nándor ugyanúgy magyar írók voltak, mint Illyés Gyula vagy Nagy László. Ha például Monoszlóynak nekiszegezték a kérdést – miután több mint negyven évig Bécsben élt és ott is hunyt el –, hogy felvidéki magyar írónak tartja-e magát (mert Pozsonyból menekült el a hatvannyolcas szovjet megszállás után) felháborodottan utasította vissza magát a feltételezést is. És ha Pozsonyban él egy költő, attól még nem szlovák, horribile dictu, nem csehszlovák.

Még megbotránkoztatóbb közelítésben: ha Mikszáth Kálmán Szklabonyán, Madách Imre Alsósztregován született, akkor mindketten felvidéki magyar írók voltak, csak haláluk után rajzoltak új határt a fejük fölött. Balassi Bálint több mint négy évszázada Zólyomban született, ergo felvidéki volt, akárcsak az érsekújvári Kassák Lajos vagy a kassai Márai Sándor, aki tudjuk, San Diegóban halt meg.

Hogy miért jutott eszembe ez a hosszú és talán értelmetlennek vélhető gondolatmenet, nem véletlen. És éppen Tőzsér Árpád kilencven éve kapcsán. Hiszen aligha akad még egy olyan alakja a kortárs magyar irodalomnak, akinek a személye annyi kérdést vetne föl, mint a Pozsonyban élő, gömöri gyökerekkel élő költőnek. Aki még a kackiás kalapjával is különbözik a többiektől. Mégis, ha azt mondom, integráló személyiség, nem mondok semmi újat. Ha azt állítom, nemzedékek elindítója, istápolója, viszonyítási pontja, ez is olyan evidencia, amit százszor leírtak róla. Par excellence költő? Semmi új a nap alatt.

De nem hallgathatjuk el a legújabb osztályozást sem, amely nyomasztja kultúránk világát. Évtizedek óta dúl az egymás értékrendjét kirekeszteni szándékozó harc a nemzetinek és a liberálisnak tartott, magukat ide vagy oda soroló irodalmi táborok között (mert ugye a politikához hasonlóan a művésztársadalom is szekértáborokra szakadt), attól függetlenül, ki melyik szekéren zötyögteti az ülepét. Mégis, mindezek dacára kevés olyan megátalkodott ember akad, aki kétségbe vonhatná, hogy Tőzsér Árpád mindenkié. Mindkét tábor elfogadja, és ez így van rendjén. Aki korszakos művet alkotott, olyan életművet tudhat a magáénak, amilyen kevés poétának adatott meg a magyar glóbuszon. Tehát: liberális, világpolgár-e Tőzsér Árpád, vagy nemzeti, patrióta? A kérdés felvetése is botrányos.

Költőnk két éve Magyar Örökség-díjat kapott, s ez alkalomból volt tisztem köszönteni. Ma sem mondhatok mást, mint akkori laudációmban:

Továbbá: „Így jutott el költőnk a gömöri vidéktől az egyetemesig, a népiestől a posztmodernig. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A Tőzsért posztmodern költőnek tartó irodalomkritika és -történet nagy tévedése, amikor a posztmodern műfajokat a fejlődés csúcsának, a líra felülmúlhatatlan kvintesszenciájának tartja. Még ha egyesek számára úgy is tűnhet, hogy Tőzsér Árpád írói pályája szinte lineárisan, egyenes vonalban tartott a „posztmodern teljessége” felé, ez így nem igaz. A Gömörpéterfaláról induló (és a gömöriségét soha meg nem tagadó) költő messze jár azoktól a „szellemi magaslatoktól”, amilyeneket ez a minden szépséget, hagyományt, az évszázadokig épült irodalomeszményt leváltani próbáló, köldöknézegető attitűd valaha is magából kitermelt. Tőzsér a modernség kedvéért nem mondott le semmiről! A szülőföldet, a hagyományt és az egyetemes európai kultúra értékeit egyaránt ötvözi műveiben.” Tegyem hozzá: ráadásul az általa integrált klasszikusok (görögök, latinok, európaiak) nem a divatossá vált „vendégszövegek” révén jelennek meg művében – még ha idézi is a nagy elődöket –, hanem szerves alkotóelemekként.

Egyik kritikusa nem kevesebbet állít, mint hogy „a Tőzsér-líra fokozatai a következők: népies líra, népies expresszionizmus, tárgyias líra, majd ezekhez társultak az avantgárd és neoavantgárd hatások, hogy mindez végül a posztmodern csúcsain érje el a boldog kiteljesedést.” Nos, ez úgy marhaság, ahogy van. Közéleti hasonlattal élve, ez legalább olyan félreértése a lényegnek, mint az a bizonyos fukuyamai libertariánus jövendölés a történelem liberális befejezettségéről, amit napjaink világtörténete véresen és csúfosan cáfol.

Nem a föntebb említett miniparnasszusok valamelyikén, hanem az egyetemesen, amely virtuális ugyan, de örök kihívás minden alkotó számára.

Kedves Árpád, örökifjú garabonciás! Nemzedékek nevében köszöntünk, és kívánunk további töretlen alkotókedvet.