Foglalkozása: felvidéki betyár

Utóbbinak elég volt a családi legendáriumban elmerülnie, hiszen nagyapjának az öccsét szintén számontartja a magyar betyárlegendárium.

Farkas Ottó immáron 17. kötetében a felvidéki betyárokat veszi számba, s kiderül, hogy ezen a téren is az elsők között járunk,

hiszen Angyal Bandi, Vidróczki Marci vagy az említett Krúdy Kálmán is ezen a vidéken született, s többnyire itt is „kereste a kenyerét”.

Aki elveszi a gazdagoktól, s szétosztja a szegények között – tartja az általános fáma a betyárokról, ami természetesen ebben a formában nem igaz. De mivel szinte minden történelmi korszakban a szegény volt a legszegényebb, ők tényleg senki másra nem számíthattak, mint a többnyire közülük kikerült betyárokra, akikből aztán a romantika és annak képviselői faragtak népi hősöket.

Így született meg az angol betyár, vagyis highwayman prototípusa, Robin Hood,

ahogy ide sorolhatjuk kései amerikai utódait, a westernfilmek hőseit (magyar változatban easternek) is. Minden kornak és tájegységnek megvoltak a maga neves útonállói s a hozzá tartozó legendák is, amelyek nagyrészt felnagyították és túlértékelték egy-egy betyár gyakorlati jelentőségét.

Érdemes vázlatosan kitérni a magyar betyárromantikára, amely a XIX. század második felének ponyvairodalmában jelenik meg, de már Petőfi Sándor is megírja a maga betyártörténetét Zöld Marciról, az Alföld legendás betyárjáról, aki a XIX. század húszas éveiben tartotta rettegésben a környéket, de korán akasztófára jutott. Alakja Petőfit többször is megihlette, még drámát is írt róla, de miután a Nemzeti a darabot elutasította, első haragjában mindannyiunk nagy sajnálatára azt tűzre vetette.

Így csak egy vers maradt meg tolmácsolásában a legendás betyárról, akinek a valós és kitalált tetteit később Gaál József és Jókai Mór is megörökítette.

De bizonyára mindenki hallotta Sobri Jóska és Rózsa Sándor nevét. Előbbi a Dunántúlon, utóbbi Szeged környékén sarcolta meg a gazdagokat, s mindkettejükről a nép ajkán számos legenda keringett, amelyek aztán Tömörkény István, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond tollán épültek be a magyar szépirodalomba. Sőt, a film is felfedezte őket.

Bizonyára sokak alapélménye Jancsó Miklós 1965-ös Szegénylegények című kultuszfilmje, amely formanyelvével új korszakot nyitott a magyar filmtörténetben.

A film cselekménye az 1867-es kiegyezés után játszódik, amikor gróf Ráday Gedeont bízza meg a kormányzat, teremtse meg a közbiztonságot Magyarországon. Milyen paradoxon, hogy amíg vidéken megteremtődik a közbiztonság, addig a kor kitermeli a nagyvárosi bűnözést. A film betyár főhőse pedig a Felvidékről elszármazott Veszelka Imre, aki  Rózsa Sándor jobbkeze volt, s akit a filmben Latinovits Zoltán alakított. Jó egy évtizeddel később Szomjas György nyúlt két alkalommal is a betyártematikához, előbb  1976-ban a Talpuk alatt fütyül a szél, majd a három évvel később a Rosszemberek című filmjében foglalkozik a betyárokkal, előbbi cselekménye az 1830-as években játszódik (s ezt tartják az első magyar westernnek, vagyis easternnek), a második viszont már az 1848-as szabadságharc után.

Tegyük hozzá, mindkettő igaz történet alapján készült.

Ahogy nem maradhatott ki a film világából Rózsa Sándor sem, akinek életét a Móricz-regény alapján Oszter Sándor címszereplésével Szinetár Miklós vitte filmre, míg két évtizede Sobri Jóska életét is megfilmesítették (Novák Emil). S ide kívánkozik a legújabb betyártörténet is, Somossy Barbara minapi vizsgafilmje, a Sose lesz vége, amely Petőfi A csaplárné a betyárt szerette című verse alapján készült. A betyár szerepében ifj. Vidnyánszky Attilát láthatjuk, s a film már több nemzetközi filmfesztiválon is nagy sikerrel mutatkozott be.

Fotó:  A szerző felvétele

Ahogy az eddigiekből már kiderült, minden tájegységnek, s minden kornak megvoltak a maguk betyárjai. S most sorolhatnánk a szinonimákat is: rabló, tolvaj, útonálló, népi hős, bűnöző...

A magyar betyárok mellett érdemes megemlíteni a szintén Felvidéken tevékenykedett Juraj Jánošíkot, aki a betyártörténelemben a legelsők közé tartozott,

mind időrendileg, mind pedig az utóéletét illetően. Jánošík még a Rákóczi-féle szabadságharc idején tartotta rettegésben az északi vármegyékben élő gazdagokat, s amikor elfogták és elítélték, a szabadságharcban való részvételt is a rovására írták. Legendája nemcsak a nép száján élt tovább, számos szlovák irodalmi mű (Ján Botto), musical (Üvegre festve, vagy a pozsonyi Új Színpadon épp most futó vadonatúj zenedráma, amelynek zenéjét a Dusík Gábor szerezte), film (Agnieszka Holland) örökítette meg, de még motorosvonat is viseli a nevét.

S amíg a magyar betyárok nagy részét a helyükön kezeli a történetírás, addig Jánošík szlovák nemzeti hős lett,

2008-ban-ban például az akkori szlovák védelmi miniszter őrnaggyá léptette elő. De a szlovák film, mégpedig Peter Jaroš és Martin Ťapák rendező tette naggyá Pacho, a kitalált hibbei betyár (Jozef Kroner) alakját, ez viszont először a betyárirodalomban görbe tükröt tart a betyárok elé. S a betyártörténetek sorát erősíti a kárpátaljai ruszin betyár, Mikola (Nyikola) Šuhaj is, aki a húszas években fejtette ki áldásos tevékenységét, végül egy árulás folytán pénzjutalom reményében saját bandájának tagjai verték agyon. Alakját Ivan Olbracht 1933-ban megjelent regényében örökíti meg.

A család egyes tagjai még a második világháború befejezése után is harcolnak a szovjet rezsim ellen,

de ugyanúgy (hősi) halállal végzik, mint az a három székelyföldi betyár (Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máté György), akik az ötvenes évek elején az erdélyi havasokban vívják a maguk szabadságharcát a kommunista rendszer ellen. Pusztai Ferenc előbb Dézsi Dénes, majd annak tragikus halála után Máté Györggyel lép fel a rendszer kiszolgálói ellen, s eközben gyilkosságoktól sem riadnak vissza. Hősök voltak vagy köztörvényes bűnözők? Immár közel hetven évvel a haláluk után mindhármuk emlékét emlékoszlop őrzi a Székelyföldön, s az ottaniak emlékezetébe nemzeti hősökként rögzültek.

Farkas Ottó új könyvében a felvidéki betyárok után ered.

Közvetlen szülőföldjén, a Medvesalján is betyárkodtak annak idején, a vidékhez kötődik a Vidróczki Marci, akiről a kötetben „állítólagos” leszármazottja, a neves népzenész Magalbert Péter mesél, de Farkas Ottó mindazokat számba veszi, akik megfordultak a Felvidéken. Innen származott el az első magyar úri betyár, Szentmartonyi Ónody András, aki majd Angyal Bandi néven írja be magát a betyártörténelembe. Ja, és Jókai Mór által.

Különleges helyzetben van a szécsénykovácsi származású Krúdy Gyula, akinek nem kell messzire mennie, a saját közvetlen családjában is akad betyár.

Jáger Jóska legendáját viszont egy pásztor, Krankilla János őrizte meg. Különleges szerepet tölt be a magyar betyártörténetben Milfajt Ferkó, aki a kivégzése előtt megírja saját búcsúversét (ez is olvasható a kötetben), míg egy Büchner Ferenc nevű veszprémi piktor még időben megfesti, így ő lesz a nyugati világban a magyar betyár prototípusa. Árvay Miska nevét, aki élete második felében jó útra tért, s a kálosai temetőben nyugszik, egy barantacsapat viseli.

Nem hiányozhat a kötetből az első republika idején működő ajnácskői Szokol István, aki többször is megszökött az illavai várbörtönből,

s a tágabb régió utolsó betyárjai, a második világháború után tevékenykedő, véreskezű Rehó-testvérek, akiknek egyik tagja Magyarországon, másikuk Csehszlovákiában fejezte be kivégzés útján gyilkos pályafutását.

Tizenhárom nevezetes betyár, telis-tele véres történetekkel, legendákkal. A szerző nem avat újdonsült hősöket/antihősöket, inkább az olvasóra bízza, helyezze el őket a saját felvidéki történelemkönyve lapjain. Hisz betyárok ma már szerencsére „nincsenek”, igaz, be is igazolódott Gárdonyi Géza jóslata:

Mikor a betyárok a világból kimúlnak;

a gazdag kocsmárosok koldusbotra jutnak,

a cifra menyecskék mind lerongyolódnak,

muzsikus cigányok hazaballaghatnak.