Felvidéki szemmel immáron negyven éve

A felvidéki alkotó ugyanis negyvenedik születésnapján megjelent kötetében negyven olyan képet nyújt át érdeklődőknek, amely nem csupán róla, hanem a 21.század kezdetének felvidéki mindennapjairól is mesél a fények játékán túl is. A képek mellett ugyanis Attila megjelent publicisztikáinak egy-egy szelete gazdagítja a könyvet.

Olyan gondolatok, amelyek az elmúlt két évtizedünk fontos pillanataira is rávilágítanak, mert a kisebbségi lét különleges, fájdalmas és felemelő pillanatokkal teli. Sokan azt mondják, a filmtekercsek korában jobban odafigyelt a fotós a pillanatokra, a részletekre mielőtt a kioldás megtörtént, míg a digitalizáció ebben a művészeti ágban is változásokat hozott, miközben a műszaki fejlesztéseknek köszönhetően sokkal egyszerűbbé vált a fotózás. Közben a folyamatos információáradatban a kép jelentősége is csökkent. És mégis, még mindig megérint bennünket a fény és a fényképész közös alkotása.

Attila maga megjegyzi, csak kedvtelésből kezdett el fényképezni, de hamar felismerte, a képek üzenetének ereje van. A kép által mások is részesei lehetnek ugyanis a bennünket körülvevő eseményeknek, pillanatoknak és kihívásoknak, ahogy ennek a könyvnek köszönhetően is.

Karaffa Attila alkotásai olyan fénnyel írt rajzok, amelyek majd rólunk is őszintén mesélnek az utókornak. A felvidéki magyarról, akitől még sokszor azt is elvennék, hogy magát felvidékinek nevezze. Arról a polgárról, aki igyekszik a változó világban is megmaradni magyarnak és a mindennapjaiban is tenni azért, hogy Dunaszerdahely, Csallóköz vagy a többi csodás felvidéki tájakon ne tűnjön el a magyar nyelv.

Nem szeretnénk csupán emlékek lenni. Hiszen már Márai Sándor is évtizedekkel ezelőtt leírta:  „Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.”

Azóta a fémlemezek átalakultak, chipekről és bájtokról beszélünk, de tudjuk, hogy a kassai polgár gondolatai többről mesélnek, mint néhány eltűnő fénykép. A 21.századi csallóközi alkotó pedig a magyar kultúra nagyjainak tanítását megtartva mesél képen és szövegben, hogy tudjuk, felvidéki szemmel is van jövőnk.