A könyvbemutatót Z. Németh István moderálta, a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztjével kitüntetett szerzőt és a kötetet pedig Kövesdi Károly méltatta. A kötetből Sercel Szonja, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem elsőéves hallgatója olvasott fel verseket.
Zsille Gábor a Magyar Írószövetség választmányi tagja és a Magyar Napló folyóirat versrovatának szerkesztője, publicista, polonista.
Olyan, mint amikor akasztják a hóhért, amikor egy költő egy másik költőnek a kötetéről beszél, úgyhogy óhatatlan lesz a szubjektivitás”,
- fogalmazott Kövesdi Károly méltatásában, melynek a Megverselt honkeresés címet adta. Mivel minden versnek más és más az olvasata, ami mindig a befogadó, az olvasó ízlésétől, vérmérsékletétől, műveltségétől, jókedvétől vagy rosszkedvétől függ, megpróbálom a magam olvasatát megrajzolni, mondta és verses útikönyvként hivatkozott a kötetre, természetesen a mai kor eszközeivel, a mai tapasztalatokkal és világlátással élve, és nyilván más elvárásokkal is.
Hangsúlyozta, hogy a kínai nagy falat, Acapulcót vagy Kairót nyilván könnyebb „megfogni”, megverselni, mint a mi tájunkat, ahol első „blikkre” szinte „nincs is semmi látnivaló, és az is szürkül és kopik”.
És akkor jön ez a pesti fickó, és elénk rakja, amin mi naponta taposunk, amivel felmegyünk, amiért talán le se hajolunk, és teszi ezt olyan természetességgel, mintha ő is itt élne. És azt hiszem, ez adja meg a köteten végig vibráló különös feszültséget”,
- húzta alá a Magyar7 volt főszerkesztője, aki megemlítette, hogy mivel nem tartja magát kritikusnak, így a kötet verstani értelmezésébe sem kíván belemerülni. A szakmai dolgokról csupán annyit kíván megjegyezni, hogy Zsille Gábor formailag sem a rövidebb végét fogta meg „vállalkozásának”, hiszen kötött versformát használt szép tiszta rímekkel, amelyek azonban nem determinálják a mondanivaló szabad csapongását.
Végül szólnék a számomra legfontosabb, legmegdöbbentőbb, látleletről, életérzésről, ami szinte kollektív déjá vu. Ólublón, vagy Ruzsbach fürdőn utoljára kamaszkoromban jártam és magam is ugyanazt éreztem, amit Gábor megverselt. De gondolom, ugyanazt érezné mindenki közülünk, ha arra vinné az útja. A lelkes olvasó erre azt mondaná: »magam is így gondoltam, de ő ezt el tudja mondani«. Idézek az Ólubló című versből, illetőleg az egész verset: »Ide-oda, hiába bolyongtam, / az a baj, barátaim, az a baj, / nem bukkant elém, amit kerestem / kilenc, tíz, harminc éve, és tavaly: / a Krúdynál olvasott Felvidék, / mit elképzeltem magamnak Pesten, / talán sohasem volt, vagy már elmúlt, / vagy csak rossz helyen, rosszul kerestem.« És mindenen túl ott áll a kötet elején, bár lehetne a végén is, a figyelmeztetés, ami miatt talán ez a különös, különleges kötet megszületett: »Lesz majd egy pont, amikor elfogynak / a megírható élmények, utak, / és hiába nézed, a határ zárva, / karanténban minden alakulat, / térképed új célokat nem mutat, / a folytatásról semmit sem tudni, / az elmúlás hódít – így a tranzit a / Felvidék és a gloria mundi.«”
„Nos, ez az a bizonyos figyelmeztetés, hogy felelősek vagyunk egymásért, szülőföldünkért, akár a korparancsot diktáló felszólítás alapján minden magyar felelős minden magyarért. Művészként ez határozottan érvényes.”
A beszélgetés során kiderült, hogy Zsille Gábort nemcsak érzelmi, hanem rokoni szálak is fűzik a Felvidékhez. Az ősei apai ágon ugyanis egy Galánta környéki kisnemesi családhoz tartoznak, melynek székhelye Kajalon volt. 1990-ben voltak is rokonlátogatáson, amikor is sok Zsillével találkoztak, ezt kötetében is megírja. A dédapja pedig a Magyar Királyi Vasút állomásfőnöke volt Galántán.
Trianon után jött a lakosságcserének becézett kényszer kitelepítés, melynek keretében a dédapámat, mint stratégiai fontosságú személyt az elsők között hurcolták, lakoltatták ki a csehszlovákok, tehát a Zsille családot berakták egy marhavagonba. Az volt az akció neve, hogy két család, egy marhavagon. Tehát, hogy úgy kellett kiköltözniük Kajalról, hogy fél marhavagonnyi cuccot vihettek magukkal. A Miskolc–Tiszai vasútállomáson rakta le őket a vonat, és ott találták magukat áttelepített felvidéki magyarokként. Ott készült egy fotó, a marhavagonból száll ki a két család, és elképesztő, hogy milyen tartás volt ezekben az emberekben. Ott állnak lefotózva a marhavagon ajtajában, öltöny, nyakkendő, a kamasz fiúkon is. A fotón szerepel a 13 éves nagyapám, és ő is nyakkendőben, öltönyben, úgy utaztak a marhavagonban, nem szabadidőruhában, meg nem is tudom miben, hanem öltönyben, nyakkendőben léptek ki. Hiába, az úr a pokolban is úr...”,
osztotta meg velünk történetét a szerző. A Tranzit Felvidék egyik szála tehát ez. A másik pedig az, hogy a költő az ezredforduló elején néhány évig Krakkóban élt, s mintegy tranzitországként utazott át gyakorta a Felvidéken.
Igyekeztem a lehető leggyorsabban átérni Lengyelországba, és így aztán az volt az állandósult kép bennem, hogy a Felvidék csak egy tranzitterület számomra, de azért mindig figyeltem arra, hogy »gyártsak« magamnak felvidéki élményeket is. Ha már százszor átutaztam Zólyomon, Besztercebányán, akkor azért csak megálltam Felsőszemeréden, megnéztem a kastélyromot, csak megálltam Zólyom váránál, megnéztem a Balassi emlékhelyet, tehát igyekeztem begyűjteni a kulturális emlékeket. Selmecbányán kerestem Petőfi nyomait, tehát igyekeztem tudatosan élni, mert azt gondolom, hogy az értelmiségi lét ott kezdődik, amikor az illető igyekszik megismerni a saját lakóhelyét és a saját megyéjét meg a saját országát, tehát a saját hazáját.”
Z. Németh István kiemelte, hogy Zsille kötetében gyakorta megjelenik a személyes élmény. Tehát nemcsak tárgyak és tájak, hanem szerelmek, kapcsolatok is megjelennek, s ezek mélyen megélt dolgok. Zsille válaszában utalt arra, hogy ezek az emberi alakok mind a valóság alakjai, s ugyan költőként lehet, hogy élénk a fantáziája, de egyetlen egy embert sem talált ki ehhez a könyvhöz.
Ezek mind valós személyek, mind valós találkozások. Érsekújváron tényleg ott volt az az idős ember, aki panaszkodott, hogy már alig hall magyar szót a saját városában. A nem tudom, melyik falu határában, de tényleg ott integetett az a pásztor, aki odahívott magához beszélgetni. Költészetet nyilván raktam bele, mert a versekben ugye vannak képek, metaforák, asszociációk és egyebek, de az emberi alakok mind valósak. Például most az is eszembe jutott, hogy az apai nagyanyámat úgy hívták, hogy Hibbei Katalin, tehát Hibbe faluhoz kötődött az apai nagyanyám családja.”
„Hibbén is voltam természetesen, hiszen Balassi Bálint ugye ott van eltemetve, és valóban nem engedtek be, tehát az evangélikus lelkész nem volt hajlandó kinyitni a templomot. Azt hazudta, hogy ő nem érti a lengyel mondataimat. Meg az is igaz, amikor leírom, hogy Kassán nem engedtek be Rákóczi sírjához, mert azt mondták, hogy csak csoportok mehetnek be, és mi csak négyen voltunk, és nem voltunk öten, tehát abszurd az egész.”
Ezek mind a valóság dolgai. A hibbei nagyanyám édesapja pedig Körmöcbányán volt a pénzverde igazgatója még Trianon előtt. Tehát az is egy családi felvidéki kötődésem, hogy a körmöcbányai pénzverde igazgatója a dédapám volt, és a birtokomban van egy kis pénzes erszény, amiben termékmintát adtak az üzleti tárgyalásokon az érdeklődőknek. Vannak tehát felvidéki ereklyéim, és van felvidéki tudatom.”
Az est folyamán az is kiderült, hogy a költőnek tallósi kedvese is volt, és még a házasság gondolata is felvetődött.
Egyszer elmentem udvarlási szándékkal, robogót béreltem Budapesten, és titokban vittem ki Magyarországról, mert a szerződés megtiltotta, hogy elhagyjam vele az országot. Ugye nem volt kocsim, és teljesen szabálytalan volt az egész, mert robogóval a KRESZ szabályai szerint mehettem volna a gyorsforgalmi úton, és amikor három nap után, amikor hazafelé jöttem, akkor döbbentem rá, hogy a jogosítványom egy hónapja lejárt. Tehát lejárt jogosítvánnyal, egy illegálisan az országból kivitt robogóval illegális útviszonyok között közlekedtem. Teljesen szabálytalan volt az egész. Hogyha akkor engem egy szlovák határőr vagy rendőr elkap, akkor kész... Ráadásul az egésznek az volt a »bája«, hogy a lány nem volt otthon, mert valahová elment, úgyhogy potyára mentem, és az anyuka sem igazán örült nekem.”
Z. Németh István kérdésére a költő azt is elárulta, hogy a 90 oldalas nem éppen vastag kötet 23 év verseit tartalmazza, tehát a szerző nem futószalagon gyártotta a verseket, hanem az élményei valóban az évtizedek során kristályosodtak ki benne. Olyan emlék is szerepel azonban a kötetben, amelyet még kamaszkorában élt át. Szóba kerültek azonban egyéb érdekes családi emlékek is:
Az anyai nagyapám nem volt felvidéki, viszont ő '56-ban lelécelt az országból. Tehát kihasználta a zöldhatárt, és 56-ban kiment nyugatra, vissza se jött. A dolog aprócska szépséghibája, hogy úgy lécelt le az országból, hogy elfelejtette magával vinni a nagyanyámat, meg a tízéves anyámat. És ezért én rettentő hálás vagyok neki, mert ha a nagyapám úriember lett volna, és magával viszi a nagyanyámat és az anyámat, akkor én, Zsille Gábor nem leszek magyar költő, s ugye akkor én valahol kint születek, valami New York-i ügyvéd fiaként, és akkor amerikai ember lennék, és nem tudnék magyarul. Úgyhogy én nagyon örülök, hogy a nagyapám nem vitte magával az anyámat Magyarországról. Viszont így meg ugye az anyám egyedül nevelkedett apa nélkül.”
Zsille Gábor elmondása szerint a krakkói tartózkodás alatt lett „világhírű”, nem is akárhogyan:
A nagyapám meghalt 2000-ben Floridában, és örököltem utána egy összeget, amit arra használtam, hogy kiköltöztem Krakkóba, ahol kivettem egy albérletet, és négy évig ott éltem. (…) Megtanultam lengyelül, így történt az, hogy beleástam magam a lengyel kultúrába, és elkezdtem fordítani a lengyel költőket. Az volt a titkom, hogy nem érintkeztem ott magyarokkal. Direkt elkerültem minden magyar közeget Krakkóban, mert úgy lehet jól nyelvet tanulni, ha nem a saját fajtáddal vagy együtt. Mélyvíz. Fél év után már tudtam fordítani lengyel verseket, és aztán egyre jobban ment, és ez odáig fajult, hogy 24 kötet lengyel irodalmat fordítottam máig. (…) Krakkóban albérlő voltam, az óváros szélén laktam.”
„Minden nap este ugyanazon az útvonalon mentem haza, és ott át kellett kelnem egy sötét utcán, ami Krakkó egyetlen olyan utcája, ahol a közterületen örömlányok állnak. Én soha nem üzleteltem velük, soha nem is beszélgettem velük. Néha odaköszöntem nekik, hogy jó estét, és mentem át mellettük. Körülbelül két éve laktam Krakkóban, amikor egyszer csak a szokott módon elmentem mellettük, és ugye ismertem már a lányokat külsőről, és azon az estén az általam már nagyon sokszor látott idősebb prostituált mellett állt egy nagyon fiatal lány, egy újonc. Az első este. És ahogy elmentem előttük, néma csöndben, azt hallottam, hogy az idősebb örömlány azt magyarázza fiatalabbnak, lengyelül persze, hogy »és itt megy a magyar költő«.”
De hogy az az örömlány honnan tudta, hogy én magyar költő vagyok? Nekem Krakkóban soha nem volt fellépésem. Nem szerepeltem a krakkói tévében, rádióban. Nem beszélgettem velük soha, nem volt kiplakátolva a nevem sehol. Honnan a fenéből tudta tehát? De tudta. Valami elképesztő emberismeretük van. Mondtam is magamban büszkén, hogy na, tessék, ilyen híres magyar költő vagyok, hogy még a krakkói kurvák is ismernek. Abban a pillanatban, ott lettem világhírű költő.”
Az est végén a szerző a jelenlévők kérdéseire is készségesen válaszolt, továbbá dedikálta versesköteteit.
